+36 20 529 5951 info@palackpostacoaching.hu

Hajnali vonat. Tekintetben megfürödve…

girl-2848057__480Hajnali v… villamos. Mit láttatok legutóbb, mikor belenéztetek egy ember szemébe? Fürkésztétek vagy csak révedeztetek és ő visszanézett? Vagy figyelt benneteket, és ettől számotokra is érdekes lett? Búcsúztatok vagy érkeztetek? Fontos volt a tekintetének az üzenete? Vagy beszélt, gesztikulált, és más irányba vitte a figyelmedet? Jó állni mások tekintetében? Vagy kínos, ha néznek? Van ellentmondás tekintet és szó között? Izzott már a levegő, miközben csak a tekintet volt a kapcsolta? Se szavak, se mozdulatok.

Számolj ilyenkor háromig. Végtelen lassú három másodperc. Megfordulhat a világ.

A coachingon sok idő is eltelhet, mire az ügyfelek rám néznek. Tévedés ne essék, nem kell rám nézniük. Általában, miközben belső világukat pakolják az asztalra, nem is néznek sehová. Vagyis inkább nem figyelnek kifelé, a tekintetük elréved, vagy csapong. Ha vannak kérdéseik, akkor néha felnéznek. Miket kérdeznek, ha rám néznek?

– Baj, hogy szeretem őt?

– Mit csináljak?

– Fog ez változni?

– Mit csináljak?

– Megpróbáljam?

– Mit csináljak?

– Miért történt ez?

– Mit csináljak?

Az Én, Róbert Gida című kissé bugyuta, de kedves filmben Micimackó, miközben a vonaton utazik (csendre intik), elkezdi sorolni, hogy mit lát az ablakon keresztül. „Fa, ház, út, kerítés….” ilyeneket sorol. Egyszerűen és közönyösen sorolja, amit lát, és ettől jól érzi magát. Később a felnőtt Róbert Gida, gonddal és bajjal telve ugyancsak a vonaton utazik, és miközben tehetetlenségében vergődik, megoldhatatlan problémái emésztik, jobb ötlet hiányában elkezdi sorolni ő is, hogy mit lát az ablakon keresztül. „Fa, ház, út, kerítés…”

És nem történik semmi különös. Csak megérkezik a jelenbe. Nem csak néz, hanem lát is. Látja a környezetét, a jelenlévő dolgokat, és valahogy meglátja ebben saját magát is.

Reggel egy férfi kinézett az autójából, és meglátott engem. Nagyon furcsa volt észlelni, hogy határozottan engem néz. A tekintete érdeklődő volt. Természetesen nem álltunk meg a forgalom közepén, hogy kimazsolázzuk, mivégre ez az érdeklődő tekintet, de mégis csak elgondolkodtatott. Hogy néhány másodperc alatt bele lehet merülni egy másik ember tekintetébe.

Hogy a szem a lélek tükre, ezzel ugye semmi újat nem mondok. De abban van valami hátborzongató, hogy ha sikerül valóban mélyen (három másodperc elég hozzá) beletekinteni valakinek a szemébe, akkor egészen mélyre láthatunk. Nagyon mélyre. Mélyebbre, mint gondoljuk. Néha mélyebbre, mint ahogy azt a másik szeretné. És néha fájóan üres az a tekintet.

Villamosom minden reggel a Vakok Intézete előtt visz el. A látássérülteket fogadó intézmény olyan gyönyörű, hogy nem győzök betelni vele. Csak a vakok nem látják. A csodaszép, szecessziós épületet a tizenkilencedik század végén kezdték el építeni, kifejezetten látássérültek számára. Ez abban is megnyilvánult egyebek mellett, hogy megalkották a homlokzat kicsinyített mását is, amin kitapinthatóak a valóságban megépített elemek, lépcsőházi rácsok, faragott berendezések.

Akár így, akár úgy, de kell a közelség az elmélyüléshez. Lehet nézni úgy, hogy nem látunk semmit, és lehet látni úgy is, hogy ki sem nyitjuk a szemünket.

De vissza a tekintethez, közelséghez és távolsághoz. Nem hagyható ki eme értekezésből Vörösmarty Mihály A merengőhöz írt költeménye. Csak pár sort engedjetek meg:

“…Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felréműl a szívmagány…”

Bizonyára idiótának gondoltok, de minden reggel örülök annak, hogy látok. Még ha szemüveggel is. Fa, kerítés, fű, klaviatúra, és szemben velem éppen most Viktória…

Kép forrása: pixabay.com

 

 

 

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Close Menu