Blog

Lesz. Mégis annyira izgat ez a téma. A gondolkodó agyam pontosan tudja, hogy az a dolgok menete, hogy az idő melegszik, a viràgok kinyílnak, a télből tavasz lesz. De az érzelmi agyam folyton nyüzsög, nyöszörög, nem bírja a hideget, türelmetlen, akarja a tavaszt, követeli, habzsolná. Nem vagyok a késleltetés művésze.

Jól tudják azt a nagy manipulátorok, hogy arra a belső, érzelmeket diktáló és gerjesztő ősi agyrészre kell hatni. Az érzelemre ható ingereket szinte lehetetlen felülírni. A külső, gondolkodó agykéreg viszont folyton erőlködik. A tavaszi fény az érzelmeket robbantja be, a télies hideg meg fegyelmezni akar. Hogy vegyek föl reggel meleg kabátot…

Az a jó, ha egyensúly van. Ha a gondolkodó elnyomja az ösztönöst, bezárul a világ. Ha az ösztönös nyerítve győz, pusztítást hagyhat maga mögött.

De mit bánom én, hogy tudok a tavasztól. Tudok róla, tavaly is volt. Érezni, érezni, érezni szeretném. Fegyelmezetlenül. Megőrülni is jó néha. Kicsalni a bennünk élő bolondot. Legalábbis… remélem, él még. Különben meg nem a legbolondabb, legvalószínűtlenebb, legmeghökkentőbb történeteinket dédelgetjük a legjobban? Nem azok számítanak? Nem azokra áhítozunk? Nem azokat visszük magunkkal?