Szenvedni nem jó. A kérdés az, miért ragadunk mégis bele, ha nem jó. A másik kérdés az, ha sehogy sem találunk ki belőle, hogyan lehet rajtunk segíteni. Például empátiával. Ami semmiképp sem jelenti azt, hogy valaki mellénk ül, majd egy idő múlva biztat, hogy szedjük össze magunkat.
Kösz, ne adj tanácsot!, így fogalmaztam ezt meg egy korábbi posztban:)
Az empátia nem jóemberség
Boldizsár Ildikó tanítványaként egy másik utat is megismerhettem. Talán ezen a legnehezebb járni. Az empátia ugyanis nem jóemberség. A megfogalmazása helyett inkább idemásolom a kedvenc mesémet e témában.
Elöljáróban annyit, ez a fajta segítség szinte észrevétlen. Nem azoknak szól, akik meg akarnak szabadulni a fájdalomtól, vagy sürgetik a felépülést. Egyébként sem létezik elengedés, szerintem. Ez a mese az újból megszerzett békéről szól. Vagy arról, amit te érzel az olvasása közben.
A segítőnek pedig ezt kell tennie:
-mellé ülni
– ott maradni
– részt venni és részvéttel lenni
– átérezni
– várni
– várakozni
– és még mindig várakozni
– kísérni (és nem vezetni).
Mese (talán az empátiáról is)
A királyné, aki madárnak képzelte magát
Élt egyszer egy királyné, aki elveszítette gyermekét, egyetlen szép fiacskáját. A kisfiú halála akkora bánatot okozott az asszonynak, hogy nagy fájdalmában azt képzelte, madárrá változott. Meztelenre vetkőzött, bebújt az asztal alá, majd kenyérmorzsával és magvakkal kezdett táplálkozni, miközben madarak módjára ugrándozott, és azt csipogta: csip, csip, csipcsirip.
Senki sem tudott segíteni a szerencsétlen királynén.
Mígnem egy bölcs és szent ember jelentkezett a királynál, és azt mondta, hogy ő meg tudja gyógyítani az asszonyt. A király nagy örömmel fogadta. A remete bement a királyné szobájába, és az első dolga az volt, hogy ő is meztelenre vetkőzött, majd bebújt az asztal alá, és morzsákat meg magvakat kezdett csipegetni, éppúgy, ahogy az asszony tette. Amikor a királyné közelebb tipegett hozzá, elmondta neki, hogy ő is madár, és engedje meg neki, hogy itt lakjon vele. A királyné beleegyezett. Így éldegéltek az asztal alatt sokáig, a királyné csak azt mondogatta: csip, csip, csipcsirip, a remete pedig emberi nyelven szól hozzá.
Egyszer a remete azt mondta a királynénak, hogy a kenyérmorzsák és a magok nagyon finomak ugyan, de ő
szeretné megkóstolni az emberek étkeit is,
és szépen kérte a királynét, tartson vele. Biztosította őt arról, hogy attól még továbbra is madarak maradhatnak, ha más ételeket is megkóstolnak. Hosszas gondolkodás után az asszony ráállt, és attól kezdve már emberi ételeket is ettek mindketten. Néhány hét után a remete kérlelni kezdte az asszonyt, hogy öltözzenek emberi ruhákba, mert ő már fázik, és az asszonynak is jót tenne egy szép ruha. Hosszas ellenállás után végül ráállt a királyné, hogy felöltözzön, és hamarosan magára is vette legszebb ruháit.
Újabb hetek eltelte után a remete arra kérte őt kedvesen, hogy most már másszanak ki az asztal alól, mert
annyi sok érdekes történik odakint, és megkérdezte, kíváncsi-e a királyné arra, hova repülnek a madarak,
ha megették a magokat. A királyné szeme kíváncsian felcsillant, és bár a remete attól kezdve sokat mesélt neki a madarak útjairól, sok időnek kellett eltelnie, mire a királynő kimászott az asztal alól.
Akkor a remete sorra megmutatta neki előbb a palota termeit, aztán a kert fáit és virágait, majd az erdőt és a patakot, végül szép lassan visszavezette az emberek világába. A király boldog volt, hogy visszakapta gyönyörű feleségét, akinek hamarosan csodaszép gyermeke is született. (indiai mese)
Kattanjatok rá: https://www.metamese.hu/
