2018. április 26.
Biztosra akartam menni az ébredést illetően, de bántó hajnalban ez az agresszív valami. Na! Most meg a vonat hangosbemondója obégat. Szóval: zene. Tudom is, mit fogok választani… Egyik gyerekkori kedvenc mesém az Óz, a csodák csodája volt, bakeliten. Kívülről fújtuk a tesóimmal. Tudjátok, Dorka, Totó, a Madárijesztő, a Bádogember meg a gyáva Oroszlán a sárga úton indulnak Ózhoz, segítségért. Szóval ez a sárga út… ez valami csoda. Tutira elvezet oda, ahová elindulsz. Hogy én hányszor kerestem már életemben ezt a sárga utat. Egyszer például nagyon sok pénzért beiratkoztam egy “érintésművész” workshopjára. Mostanában mindent workshopnak hívnak. Na. Ez Budapesten volt, állati gyönyörű helyen, fönt a várban, keresztboltozatos épületben lakott az érintésművész. Nagyon meg voltam illetődve. Gyertyafény, füstölő, tea, kedves emberek, hu, gondoltam, micsoda beavatott leszek én itt. Földön ültünk, feküdtünk, hasaltunk, lágyan zsongott a zene, és vártuk az előadòt, aki a hétvégén bevezet minket a csodálatos érintések világába. Az előadó voltaképpen egy luxusprostituált volt, aki tapasztalatait olyan magas szintre emelte, hogy most éppen könyvet ír belőle. Nos. Jött. Bemutatkozott. Azt mondta, hogy ő XY érintésművész. Azt hiszem, itt kezdtem el gyanakodni. Riporter vagyok, de nem emlékszem rá, hogy például Pogány Gábor Benő valaha is hangsúlyozta volna, hogy ő szobrászművész. Pedig az. Na, szóval az érintésművész nagyon szép szavakat használt, ilyeneket mondott, hogy majd megtanulunk az érintésben igazulni. Alig vártam. Aztán többféle elméletbe bonyolódott, beszélt a “megegyezés kerekéről”, meg a nem fizikai testünkről, összedörzsöltük a tenyerünket, ugye milyen forró? És ugye, hogy olyan, mintha gömböt tartanánk a két kezünkben? Érezzük az energiát? Na, ez az. Körbenéztem. Tizenöt középkorú férfi és nő érezte körülöttem a gömböt lelkesen, volt, aki jegyzetelt, én meg arra vártam, mikor derül ki, hogy ez a nő mit tapasztalt meg az emberi működésről kalandos élete során, milyen titkok tárultak föl számára, mit tudhat, mi tette olyan bátorrá, hogy testtel és lélekkel, aggyal, foggal, körömmel küzdve, nővel, férfival, egésszel és csorbával társulva belevesse magát kíméletlenül az élet sűrűjébe. Ott volt ez a titok, de ő mást akart átadni. Esszenciális okosságot. Pénteken elméletben, szombaton meg vasárnap pedig csoportos gyakorlatokban. Hát… nagyon erősen kezdtem gyanakodni a péntek esti elméleti oktatás után, hogy én azt már soha nem fogom megtudni, mitől művésznő a művésznő. Nem, ne higgyétek, hogy a gyakorlati oktatástól féltem. Attól féltem, aminő buggyant lelkesedést a csoport tagjainak szemében láttam. Vagyis. Nem buggyant volt. Hanem csodaváró. De ott nem volt csoda számomra. Kár. Mert vártam. Másnap azért komolyan gondolkodóba estem, hogy ha már egy rakás pénzt kifizettem, akkor végére is kéne járni annak, mi a fene is ez az érintésművészet. Tépelődtem erősen, mert a coach tanfolyam is erre a szombatra esett, és választanom kellett. Hm….ballagtam így hümmögve az egyik aluljáróban, amikor furulyán elémkanyarodott egy dallam. “Somewhere over the rainbow…” ezt énekli Dorothy, azaz Judy Garland az Óz, a nagy varázslóban, amikor vágyakozik a színes élet után. ( Ő énekli, ugye?) Szóval ott pikulázott egy koldus az aluljáróban, és küldte a dalt, ami visszaterelt engem a sárga útra. Ez pedig a coach képzés volt. És még sok hónapig jártam arra, de nem láttam a koldust, pedig állítólag az a törzshelye. Most tehát megvan az út, van Totóm, Bádogemberem, Madárijesztőm, Oroszlánom, kijutottam a mérgező pipacsmezőről, és indulok Òzhoz. És….A reggeli ébresztő zenémet is megtaláltam! ” Távol, túl a szivárvány hét hídján, épp úgy, mint a mesékben , áll ott a csodatáj.Távol, szivárvány fényén kéklő ég. Téged hív, álmodsz gyerekként, úgy mint rég…”
