Hajnali vonat. Van itt egy aranyszabály. Szakítottál. Szakítottak veled. Megaláztak, kisemmiztek. Hogy lehet ezt túlélni? Hát úgy, hogy belehalsz, aztán meg föltámadsz. Ha tényleg szerettél, akkor belehalsz, ha tényleg tudsz szeretni, akkor föl is támadsz.
Nem kicsinylem le a helyzetet: nagyon fog fájni. Legalább megtudod, milyen mély is vagy ott legbelül. Mélyebb, mint gondolnád.
Jó kis bűntudat és harag is beköltözik a gondolataidba, a belső párbeszéd pedig végtelenné duzzad. Megszületik Ő, a belső ember, akihez egész nap dumálsz, akinek magyarázol, és akit számon is kérsz, hogy miért történt, hogy történt, hogyan lehetne megmásítani, ami történt, és kinek a hibája az egész. A belső ember mindenhová elkísér, mindent meg akarsz neki mutatni, egész jól eldiskuráltok, bőgsz a vállán, néhányszor pedig elküldöd melegebb égtájakra.
Az aranyszabályom a következő: ha írsz is neki (a létezőnek), fel is keresed, találkozol vele, bárhogy kapcsolódsz is hozzá: ne bántsd őt! Döglött kutyába sohase rúgj bele. Mert a szakításba mindenki belehal egy kicsit. Vagy nagyon. Túl lehet lépni, el lehet fordulni, lehet új párt találni, de ha az a kapcsolat valamikor is őszinte és szép volt, akkor mindkét fél elhagyta egy kicsit benne a szívét. Avagy valamely testrészének egy kicsi vagy nagy darabját. Mondjuk a fél karját. Szóval az igaz szerelemnek vannak halottjai. És azokat nem illik bántani.
Bántani, de hogyan? Büntetni csenddel, büntetni rideg közlésekkel, büntetni internetre feltöltött boldog fotókkal, büntetni kinevetéssel, titkok elárulásával, büntetni ajándékok, közös kincsek visszaküldésével, büntetni harsánysággal, közös helyek elárulásával, közös barátok kisajátításával, büntetni mindenféle olyan látványelemmel, amelyről tudod, hogy megérinti, megszólítja, megviseli, megrepeszti a szívét. Ne tedd. Magaddal se, vele se. Nem érdemli meg a kapcsolat, amiért valamikor lángoltál, hogy így alázd meg és zárd le, mielőtt az idő végleg lezárja és elhamvasztja.
Ha megélted, hogy megperzselt, felemelt, röpített, majd leejtett és megsebesített, akkor becsüld meg ezt az élményt. Nem mindenki engedi meg magának ezeket. Vannak, akik nem mernek elrugaszkodni, csak vágyakozva néznek az ugrók után, aztán, amikor azok lezuhannak, azt mondják: én megmondtam, hogy ez lesz. Ez lett. Kockáztattál és ez lett.
Ketten voltatok benne, ketten vesztetek el. Ő is lezuhant. Úgyhogy ne bántsd. Ha megvigasztalni és feloldozni nem tudod, akkor hagyd, hadd gyógyuljon a maga tempójában. Lehet, hogy több idő kell neki, mint neked, de lehet, hogy te ragadsz le az út szélén.
Egy ideig még látjátok egymást, aztán vége lesz. Sokat lehet tanulni abból is, hogy mi történik ebben az időben. Csak ne rugdosd a döglött kutyát.
(És majd jön a kiégés következő leckéje is, de most ez jött ki a billentyűzetből. Fotó: pixabay.com)
