2018. május 19.
Én meg nem virrasztottam, úgyhogy ma hajnalban surrantam át a szobájába, ami üres volt. Telefon. Meglett. Agyonütöm. Csak jöjjön haza. Ő úgy gondolta, a barátnőkkel alvás, egyeztetés nélkül, belefér a szövetségünkbe. Én meg nem. De az is lehet, hogy új szövetséget kell kötnünk. Kell hozzá kellő rugalmasság, és kölcsönös bizalom. Mint mindenhez, ami körülvesz, mindenhez, amihez közünk van. Általában emberekkel szövetkezünk, vagy állatokkal, néha tárgyakkal, ritkábban a saját testünkkel. Istennel, a láthatatlan világgal, vagy a láthatóval. Szövetségünket néha újra kell gondolni, vagy újból és újból megerősíteni. Nálunk a kölyökkel a kaja, az szövetség. Ritkán vagyunk együtt. Ha ételt kér, gondoskodást kér, akkor díszes, gusztusos szendvicset vagy gondosan készített fogást kap. Örül. Örülök. A szeretkezés is szövetség. Épp ezért tud árulás is lenni. Vagy visszatérő rítus, vagy megszokott formula. A testünkkel kötött szövetségünk elég mostoha. A testünk szolgál minket, mi meg kihasználjuk őt. A testünk jelzéseket ad, mi meg elfojtjuk azokat. A testünk fellázad, mi ellenségnek nyilvánítjuk, és másokkal szövetkezünk arra, hogy újból szolgáljon bennünket. Na, nem mondom, ezt a szövetségesemet vertem át én is a legtöbbet. A klienseim eddig kivétel nélkül produkáltak valamilyen testi tünetet. Nem, szerintük nem a problémájukkal kapcsolatban, hanem csak úgy, kiderült a beszélgetésből, hogy amúgy magas a vérnyomásuk, itt is meg ott is vannak gondok. Én nem vagyok kompetens ezek kezelésében, de kutathatunk együtt az elárult, elveszett szövetség után. Mert arra vigyázni kell. Újragondolni, ápolni, megtartani. És néha eloldozni. Olvasom az okoskönyvben, hogy ha belépsz egy másik ember világába, ne felejtsd el levenni a cipődet! Hát…sokan vagyunk ám sáros cipővel… Ha hazajön a kölyök, akkor először is, mégis csak agyonvágom. Aztán leveszem a cipőmet. Aztán újra szövetséget kötünk. Aztán elmondjuk annak a 16 éves, szétbonthatatlan szövetségünknek a varázsigéit, amit Török Sándor írt le a Kököjszi és Bobojszában. “Ha jönnek, csak jönnek, csak jönnek/ a bánatok, és sose múlnak,/ a könnyek, a könnyek, a könnyek /az út közepére gurulnak./Mi lessük, csak lessük, csak lessük,/ hisz tudjuk azért, hogy jó vagy,/ és játszani összekeressük/ a szép kicsi tarka golyókat….” Ha a Nagy itthon lenne, annyit mondana erre, hogy: dömdödöm.
