Hajnali vonat. Írtam már szép csendekről. Beszédes csendekről. Szerelmes csendekről. Gyógyító csendekről. Erről a nyomorult, gyilkos csendről még nem. Mert annyira utálom, hogy ökölbe szorul a gyomrom, ha rágondolok.
Nem is fogok sokat írni róla. Csak annyit, hogy ne csináljatok ilyet. Törjétek meg a gyilkos csendet, bármi áron.
A gyilkos csendben egy beteg, idős asszony egy sötét szobában fekszik, magatehetetlenül.
A gyilkos csendben ülsz egy telefon előtt, századszor is elolvastad az utolsó sms-t, és várod, hogy megcsörrenjen.
A gyilkos csendben a gyereked mond neked valami bántót, és aztán órákig- hónapokig – évekig eltűnik.
A gyilkos csendben hallgatással büntetsz.
A gyilkos csendben nem szólsz a buszon, miközben valakit bántanak.
A gyilkos csendben ülsz egy közös, meghitt helyen, csak nincs veled az, akivel ezt megosztanád.
A gyilkos csendben megszégyenülten állsz, és mindenki téged néz.
A gyilkos csendben üvöltesz, és nincs hangod.
A gyilkos csendben zajos járművön/kocsmában/egyéb helyen sírsz, könnyek nélkül.
A gyilkos csendben egy sírkőhöz beszélsz.
A gyilkos csendben beszél hozzád a bűntudatod.
A gyilkos csendben egy falovacska várakozik egy ablakpárkányon.
A lényeg úgyis egy és ugyanaz. A gyilkos csendben előbb-utóbb megfogalmazódik egy állítás. Az állítás aztán valamilyen alapvetéssé szilárdul, aztán dogma lesz belőle, aztán pedig börtön.
Hát, kérem szépen, ebből szép kiszabadulni. Kell egy adag bátorság, hogy megkérdezzük azt, aki hallgat, hogy miért hallgat, és mit hallgat el?
Fotó:pixabay.com
