+36 20 529 5951 info@palackpostacoaching.hu

Hajnali vonat. Engedd el… de hogyan?

hand-3588162__480Hajnali vonat. Őszinte leszek, nem tudom, hogyan kell elengedni bármit is. Azt viszont már megtapasztaltam, hogy milyen érzés az, amikor elengedtem.

Tanácsként sokszor, sok helyen elhangzik: engedd el ezt az embert, engedd el a problémát, engedd el az elvárásaidat, engedd el a dühödet, engedd el a bosszúvágyadat, megfelelési kényszeredet, és így tovább.

Mutassatok nekem egy olyan embert, aki addig koncentrált az elengedésre, addig-addig csinálta, míg a végén ettől elengedte. Hiszen éppen azért nehéz elengedni, mert maga az elengedés műveletét elhatározáshoz és akarathoz, döntéshez kötjük. Második lépésként pedig azt gondoljuk, hogy elengedni annyi, mint nem gondolni rá, nem beletörni, belehalni többé, nem őrlődni benne 24 órában. Pedig az elengedéssel együtt a jelenség nem múlik el, csak nem befolyásolja a hétköznapi működésünket.

De hogyan engedhetjük el azt, ami fogva tart, és amit fogva tartunk? Egyik ismerősöm mesélte, hogy a szerelmi bánatát nem tudja és nem is akarja elengedni. Mégpedig azért nem, mert amíg azt a heves fájdalmat érzi, addig legalább még van valamije, maradt valami vele a gyászolt kapcsolatból. Minél jobban szenved, annál inkább érzi, hogy nagy és fontos dolog volt, amit megélt, és a nagy és fontos dolgot, ha elengedi, üres lesz a lelke, ami még riasztóbb.

Nos, igen. Ha már a fájdalom sincs, akkor mi van? Ha nem tudjuk ezerszer újra meg újra végigrágni, az elakadt tűnél folyton újrakezdeni, akkor mit kezdjünk az ürességgel?

Vagy mi van a gyerekkel, ha felnőtt? Őt hogy engedjük el?

Nemrég a nagylányom meglátogatott, és, mivel ott is aludt, kerestem neki párnát és takarót. (Igen, kerestem, mert tudjátok, költözés után vagyok.)

Olyat kerestem, amin nincs húzózár. Mert fóbiája van tőle. Amiért korábban mindig kinevettem, nem foglalkoztam vele, megszóltam érte, csúfoltam, stb. Most csak annyit mondtam neki, hogy „nézd, találtam olyat, amin nincs rajta ez a fránya cipzár” Mire ő: „Anya, hogyhogy nem akadsz ki ezen?”

Tényleg, hogyhogy? Mert már nem én irányítom. Nem én készítek ebédet neki, Nem én veszem meg a zokniját, nem én mosom ki a holmiját, nem én döntök az életéről, nem én tanítom, hanem ő tanít engem. Nagyon sok küzdelmen és kétségbeesésen túl, örömben és bánatban osztozva, szoros lélektani kapcsolatban megélt 24 év után útra kelt. És vele útra kelt mind az a sok gond és törekvés, mind az a teher (!igen, teher, ismerjük el!), mindaz a felelősség, amely rám nehezedett, és ami napi feladatot adott. És útra keltek az örömök is, a hozzám 24 évvel ez előtt látogatóba érkezett gyerek berendezkedett a saját életébe.

Hogy hogyan lehet elengedni valamit?

Ha folyton-folyvást rágódunk a problémán, ha betör a gondolatainkba, ha állandóan foglalkoztat, ha kínlódunk a megoldásért, ha sürgetnénk az időt, akkor azt is hisszük egyúttal, hogy az irányítás a mi kezünkben van. Volt. Azt is hihetjük, hogy elszúrtunk valamit a múltban, és ezt kell korrigálni a jövőben. Vagy azt is gondolhatjuk, hogy nem mi okoztuk a bajt, szerencsétlen áldozatok vagyunk, miért is történt ez velünk, mivel érdemeltük, ki is átkozott meg bennünket, és meddig tart az átok.

Van út. Talán közhelyes. Van a szeretet. És a megbocsátás. Önmagunknak. Megbocsátani azt, hogy adott időszakban, adott körülmények között azt a döntést hoztuk, megbocsátani azt, hogy nem vagyunk mindenhatóak, megbocsátani azt, hogy mások gondolatait nem mi irányítjuk, és végül megbocsátani azt, hogy a fájdalom is tompulhat. Bizalom kell. Bízni abban, hogy tanulópályán vagyunk. Mindig csak egy ajtó nyílik meg, de egy biztosan megnyílik. Ha nem kifelé, akkor befelé nyílik.

Vélemény, hozzászólás?

Close Menu