Hajnali vonat. Világosodik. Néha az elménkben is felgyullad a fény. Máskor meg…
Néha nem látjuk azt, ami az orrunk előtt van.
Néha látjuk, de nem akarjuk meglátni.
Néha látjuk, de másnak véljük.
Néha nincs ott, de odavetítjük.
Néha még mást is látunk.
Néha szólnak, hogy lássuk már meg.
Néha elmondják, hogy mit látunk.
Néha letagadjuk.
Néha ugyanazt látjuk, mint mások.
Néha ugyanazt másképp látjuk, mint mások.
Néha másoknak is azt kell látniuk, amit mi látunk.
Néha nekünk kell másképp látnunk.
Néha nem látjuk, de tudjuk, hogy ott van.
Néha pedig nem látunk semmit.
Néha teremtünk, és mások meglátják!
Évek óta kerestem egy ismerősömet. Vagyis, gondoltam rá, hogy megkeresem. 27 évvel ez előtt bukkantunk egymásra.
Ismerkedésünk sajátságos. Négy különböző forrásból hallottam róla annak idején, és meggyőződésem volt, hogy négy különböző emberről van szó.
A barátaim elmesélték, hogy van egy fiú, aki egész nap csak mereng. Búskomoran bámul a semmibe, és időnként kiontja magából a világ igazságát, egy mondatban. Meg kell ismerni.
A szerelmem (vagy ki…) azt mesélte, hogy végre ismét kapcsolatba került egykori legjobb gimnazista cimborájával, aki igazi szövetséges, harcostárs és barát. Meg kell ismerni.
Színész barátom elmondta, hogy jött a társulatba egy új ember, nagyszerűen játszik, izgalmas karakter, meg kell ismerni.
És egy másik barátom pedig beszélt a szerelméről, aki miatt most itt van, és aki érzékeny, kedves, odaadó, motiváló, és meg kell ismerni.
Megismertem. Nagyszerű ember. De csak a megismerkedésünk után derült ki, hogy egy darab ember, nem pedig négy, mindenki ugyanarról az egy darab emberről beszélt, róla, aki számomra mindezek egyvelege és valami egészen más is volt. Meg kellett ismerni.
Aztán elsodródtunk, sok idő eltelt, és néha rákerestem a neten. Meg is találtam, de nem volt bátorságom molesztálni holmi jelölésekkel, inkább csak némán figyeltem, és örültem, hogy látom.
Mígnem egyszer, a munkahelyemen üldögélve, ahol diszkréten szólt a rádió, bekúszott a fülembe egy reklám. Egy reklám, amit már ezerszer hallottam, láttam, idegesített is kellően, nem volt számomra jelentősége, a napok részévé vált, jött, felhangzott, levetítették, aztán ment a film tovább.
De akkor, ott üldögélve, amikor csak a hang jutott el az egyébként éppen cikket író agyamig, felismertem azt a hangot. A hangját. A hangját annak az embernek, akit évek óta keresek, akit már meg is találtam a neten, akit naponta láttam a tévében, csak eltelt azóta huszonegynéhány év. És akit nem vettem észre, miközben ott volt az orrom előtt. A szemem előtt. Ott volt. Ő volt. Már megint trükkösen. Valaki másnak a bőrében.
Szóval, mikor látjuk meg azt, amit meg kell? És van-e valami, amit meg kellene látnunk, de szűk a látómezőnk, ezért nem fér bele?
Egyik ismerősöm (nevezzük kliensnek) egy rendezvényen (műsorvezetőként) konfliktusba került a szervezőkkel. Kis nézeteltérés, információhiány, egyebek.
„Kivel is beszélek? Még nem mutatkozott be!”, szólította fel durván a szervező, aki nyilván sértve érezte magát a felbukkanó hiányosságok miatt.
„Nagy Sándor, makedón uralkodó vagyok!”, nyújtotta a kezét az ismerősöm.
„Á… már beszéltünk telefonon korábban, ugye?”, érkezett a válasz.
Micsoda szerep! Mármint a szervezőé. Ő volt az illemről kioktató, védekezésből támadó, magaslati levegőt szívó szervező. A válasz nem volt érdekes számára. A fontos a kioktatás volt. Amit látott, azt nem vette észre, a látómezőjébe csak önmaga fért bele.
Amikor a coach és a kliens beszélgetnek, akkor az egyik legfontosabb tényező az, hogy meglássuk az ügyfelet. Hogy őt lássuk. Ne a magunk előképeit, ne az ő szerepeit, ne a problémák szűrőjét, ne a saját tapasztalatainkat. Ne tükör által homályosan. Az emberhez kapcsolódunk és nem a jelenséghez, problémához. Mindig az embert keressük.
Fénykép: pixabay.com
