Hajnali vonat. Kanadában dolgozó fiatal konduktor mesélte, hogy nehezen boldogul a családokkal. A hátrányokkal élő (mozgásában korlátozott) kisgyermek konduktív nevelése (szerény ismereteim szerint), azzal jár, hogy a gyereket egész napján végig kell kísérni, szabott helye és ideje van a tornának. Napirend van. Az izmok megdolgozása, a rögzült és rossz tartás kilazítása, a testmozgás és a különböző, erőfeszítéseket kívánó feladatok általában nem nyerik el a gyerekek tetszését. Így hát a család azt mondta a konduktornak: ne erőltesse a gyereket, hiszen az úgyis tudja, hogy mit akar.
A gyerekek természetesen nem akarják erőltetni görcsbe rándult karjukat, lábukat, sokszor kényelmetlenek a gyakorlatok, és nehéz a torna. Így hát nem akarják csinálni. nem is csinálják.
A konduktornak pedig nincs partnere. Kinek mondja el, hogy éppen a folyamatosság, az erőfeszítés, a görcsök elleni mozgás a lényeg, és a gyerek remélt önállósága a tét?
Nem tud kapcsolódni a szülőkhöz, mert a szülőnek az az énje, amelyik beleáll a problémába, felveszi a harcot (nem a gyerekkel szemben, hanem a gyerekért) nincs jelen. Nem hibáztatom őket, ne gondoljátok. Ki a fene akarja látni, hogy fáj a gyereknek a mutatvány? De kihez beszéljen akkor a segítő, ha a folyamatban nincs ott az a fél, amelyik a partnere lehetne?
Vagy egy másik eset: a buszon. A gyerek, még beszélni sem tud, nehezen viseli az utazást, előbb-utóbb követelései vannak. Követeli a mobiltelefont. Előbb kicsit, aztán nagyon. A gyerek, aki megtapasztalta, hogy követeléseinek hangot adva győzni fog, nem hagyja abba az üvöltést. Valóban zavaró, belátom. A gyerek okos. A szülőnek csak és kizárólag ahhoz az énjéhez „beszél”, amelyik meg fog törni és engedni fog neki. A gyerek figyelmen kívül hagyja a szülő tiltakozó, határokat szabó, érvelő, figyelemelterelő, tiltakozó énjét. A gyerek megszállottan ahhoz a szülői minőséghez szól, amelyik az ő vágyait meghallgatja. És úgy is lesz. Legvégül előjön az engedékeny „én”. Mert csak és kizárólag az volt megszólítva.
Megint más: egy üzlet. Ideges eladó, türelmetlen, udvariatlan, flegma, stb. Őt is megértem. De nem etetem a szörnyet. Partnere leszek. (Kevesen vannak? Elromlott a leltárgép? Maga biztosan tudja, ez milyen fajtájú szigetelő…stb), és lám, egy másik attitűdből érkezik a válasz. Nem enyhül teljesen, de készségesebbre kapcsol.
Dr. Edith Eva Eger Döntés című könyvében leírja, hogy amikor ki akarja szabadítani a férjét a börtönből, úgy dönt, hogy a börtönőrnek ahhoz a személyiségrészéhez fog beszélni, amelyik a segítségére lehet. Megszólítja a pasit, mint egy lehetséges jó embert, aki hozzájárulhat egy élet a megmentéséhez. Vagyis kis hőst csinál belőle. És az őrből kis időre szövetséges lesz. (Meg is vesztegeti kicsit azért…)
Apám, ha ideges, azonnal fölcsattan. És én is. Csattogunk. Tegnap módszert váltottam. Úgy döntöttem, hogy apám nyugodt részéhez fogok beszélni, akkor is, ha ő ideges. Bejött. Nyugodtan beszéltük meg a szelektív gyűjtés, és palackpréselés problematikáját. (Nem szabotáltam a módszerét.)
És a csavar. Mondjuk a saját pánikom, félelmem. Vagy a gyereké, kliensé. Tehát a pánikolós én is mohón követeli a mindennapi betevőt. A szorongó, félelmeket gyártó személyiségrészem állandóan ott követelőzik, és érvényesülni akar. De nem állok szóba vele. A kreatív, bátor, terveket szövögető énemmel társalgok. A nyavalygó kisgyerek meg egyre hangosabb. Megadjam neki, amit akar? Vagy döntsek másképp?
A tranzakció analízis elmélete szerint (nagyon lebutítva) a gyermeki, a szülői és a felnőtt énünk valamelyike jön elő a szituációkra adott válaszainkban. Ezek úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a közlekedőedényekben a folyadék. Egyik rovására erősíthető a másik.
Nálam ez úgy nézett ki az egyik ülésen, hogy a kliens gondoskodó, kontrollmániás felnőtt énje helyett a gyermekhez beszéltem. Mesébe ágyaztam a történetét. És ez hatott. Tetszett neki, amit hallott. Nem arra gyúrtunk, hogy milyen NE legyen, hanem arra, hogy milyen IS lehet, miként IS tekinthet a saját életére, miként IS láthatja a partnerét, miként IS szólhat hozzá. Nyilván a partner reakcióját ezen kívül még számos tényező meghatározhatja, de hogy én mit erősítek benne, kihez beszélek, azt ÉN döntöm el.
A diktátorhoz beszélek? Az anyámhoz beszélek? A harcostársamhoz beszélek? Farkashoz vagy bárányhoz? Kutyához vagy rókához? Szexpartnerhez vagy munkatárshoz?
Na és magammal kapcsolatban? Kihez beszélek, ha magammal társalgok? Kihez beszélsz, ha magaddal társalogsz?
Az áldozathoz? A küzdőhöz? Az álmodozóhoz? A szorongóhoz?
Kihez beszélsz?
