+36 20 529 5951 info@palackpostacoaching.hu

Hajnali vonat. Összeforrasztani, amit lehet

Hajnali vonat. Összeforrasztani, amit lehet

Hajnali vonat. Meg kell hogy mondjam, hogy egy coach idegeit is megviseli, ha a hajnali vonat már megint nem indul, nincs neki mozdonya, nem mond semmit a hangosbemondó, a szegény kalauz is csak annyit tud, hogy ez most rövidebb vonat, és készüljünk, mert sokan leszünk rajta. Az összes reggeli jókedvemet széttörte ez a bosszúság. Most dolgozhatok rajta, hogy visszatérjen a kedv. Irtó mérges vagyok. Kell egy kis idő, hogy újrahangoljam a reggelt.

Nemrég kezembe akadt a gyerekkori emlékkönyvem. Mert nekem még volt olyan. Sok aranyos kis bölcsességgel, rajzzal. Az egyik klasszikus: ” A barátság arany fonál, mely könnyen elszakad, össze lehet ugyan kötni, de a csomó megmarad.”

Na, az a csomó izgat engem. Mi van, ha pont az a lényeg? Mi van, ha az a legfontosabb, hogy szakadások, törések, repedések esetén van lehetőség kötözni, ragasztani, új egységet teremteni. Nem elfelejtve persze, hogy ez megtörtént, velünk történt, a mi tükrünk, fonalunk, dróthálónk sérült. Szóval kötözni való bolond, aki újra köti a szálakat?

Egyik férfi ismerősöm (nagypapa korú) áhítattal őrizget egy hetven éve készült festményt, amit még az ő nagyapja festett 18 éves korában. Sokáig porosodott a hatalmas, nehéz keretes kép a nagymamánál, mire főhősünk lecsapott rá, s aztán fő helyre függesztette Krisztust és tanítványait az utolsó vacsorán. Évtizedes függeszkedés után a képnek költöznie kellett, volt is sírás-rívás, mert Krisztus és tanítványai a további közös családi vacsorák reményét is magukkal vitték. Főhősünk aztán hozzá is kezdett, hogy megtisztítsa a kèpet az évtizedes konyhagőztől, portól. Mikor a kép régi fényében ragyogott, egyszer csak gondolt egyet, és öngyilkos lett. Egyszerűen eldőlt, ripityára robbant az üveg, megkarcolódott a vászon, széttört a keret is. Mit lehet ilyenkor tenni?

Falovacskám, amit ereklyeként őrzök, leendő új otthonom ablakából kémleli a távolt. Ő a jel, hogy ha a szerencse arra száll, tudja majd, hogy itt szívesen látott vendég. Hiába mondja anyukám, hogy milyen ronda az a ló. Szerintem szép. Játék hintaló, egy ócskapiacon lett az enyém.

Szóval a ló, egy türelmetlen mozdulatom miatt, leugrott a párkányról, és összetörte magát. Üveges szemmel bámultam. Ez hogy történhetett? Cserben hagyott? Vagy én őt? Végül arra jutottam, amire a festmény gazdája is.

Ő ugyanis, a romok feltakarítása után újból szemügyre vette a festményt. A nagy barna keret nélkül színesebbnek, élettel telibbek tűnt, kifényesdett. Hiszen ennek másik, másfajta keret kell, gondolta. El is vitte a keretezőhöz, hogy az új üzenetet hordozó festményt az őt megillető keretbe helyezze.

Én meg álltam a lovacska darabjaival a kezemben, és úgy döntöttek, hogy összeragasztom őt, begyógyítom a sérüléseket, és nem bánom a ragasztást, figyelmeztessen csak mindig arra, hogy a fontos dolgok törékenyek, és vigyázni kell rájuk. Néha viszont dolgunk van a szilánkokkal is.

Emlékeztek a Hókirálynő meséjére? A sok-sok fordulat után egy könnycsepp olvasztja meg a jégbirodalmat, a végső elkeseredés az, ami kiolvasztja a kisfiú szívéből a széttört tükör szilánkjait.

Hogy aztán mit kezdünk a megcsomózott kötéllel, átkeretezett képpel, széttört reménylovacskánkkal vagy a kiolvadt szeretetjégheggyel, az már egy következő lépés.

Tapasztalatom szerint az ember a legvégsőkig ragaszkodik ahhoz, ami a törés, szakadás előtt volt. Pedig lehet, hogy a megcsomózott vezérfonál mentén bontakozik ki valami egészen fényes, új találkozás.

Tisztán látni azt, ami még nem következett be? Nem lehet. De ha jól megdörzsöljük a szem(üveg)ünket, a cél kiviláglik, de legalábbis láthatóvá válik a jelen. Itt és most. Néha ennyi is elég a túléléshez.

Vélemény, hozzászólás?

Close Menu