Hajnali vonat. Hol terem a nevetés?
A nevetés olyan termés, ami csak úgy terem, mint a vadvirág. Bárhonnan elődughatja a fejét, bárkiből előcsalogatható és bárki előidézheti.
A nevetés nem privilégium, nem csak azoknak jár, akik felhőtlenül boldogok, vagy éppen szerelmesek, vagy nem rissz-rossz a kedvük.
Van, aki a szája elé teszi a kezét, amikor nevet. Van, aki felhőtlenül és harsányan kacarászik.
Anyám mindig rám szólt, hogy… Anikó, olyan törvénytelenül nevetsz. Én nem tudok máshogy. Lehet, törvényesen is?
A nevetésre szükség van, mert gyógyít. És csak úgy is, jó rezgéseket varázsol. És azért is, mert olyan elérhető dolog, mint a levegő, a föld a lábunk alatt, a fák az erdőben, a Duna vagy a Tisza és a többi folyó, a versek a könyvekben, vagy egy pad a parkban, miért ne élnénk vele? Nem kell semminek és senkinek megfelelni, hogy élvezhessük, nem kell szépnek vagy kívánatosnak lennünk hozzá, nem kell hozzá semmi. Néha mi magunk, egyedül is nevethetünk.
Egyik kedves ügyfelem azt mondja, elfelejtett nevetni. Gondoltam, visszahozzuk a jókedvét. De nem nagyon sikerült, bár sokat mosolyog. De az nem ugyanaz.
A múltkor a buszmegállóban egy koldus bicegett oda hozzánk. Pénzt kért nagyon udvariasan és alázatosan. Persze, adtam neki, és megkértem, hogy mondjon már nekünk valami vicceset. Az ember fellelkesült. Kiegyenesedett.
„Tudok egy viccet, az elég vicces. Mondjam?” „Mondja!”
„ Hááát… két szőke nő ül a vonaton. Azt mondja az egyik a másiknak: Te, az ott nem Szent István? Dehogy az, feleli a másik, hiszen ő ezer éve halott. Ekkor felszáll melléjük egy másik utas és lelkesen köszönti a férfit: Szervusz István! Ezer éve nem láttalak!”
Gurulva röhögtünk. A koldus is. Örömében egy másik viccet is elmondott, párttitkárosat, akit megevett egy cápa. Aztán elköszönt.
„Látod? Mi bevonzzuk a furcsaságokat.”, mondta a kedves ügyfelem.
Pedig nem. Nem vonzottuk be. Alkalmat teremtettünk a jókedvre. Adtunk esélyt a vadvirág nevetésnek, hogy körbefonjon bennünket. Aztán ki-ki ment a maga útján. Úttalan utakon és kikövezett sétányon is. Mindenütt ott bukdácsolt a neveletlen nevetés.
Mert a nevetés sokszor egy fricska. Nem várt csecsemő ránevet a szüleire. Fogatlan asszony a fiatal fiúra. Kemoterápián fekvő beteg a társára.
„Soha nem röhögtem annyit, mint a kórházban, a kezelésen…” mondta egyszer a barátnőm. És ő soha sem hazudik.
