Hajnali vonat. A kiégés jelenségét elsősorban a munkában való megfáradásként szokták leírni, pedig hasonló az életközepi válsághoz, a szülés utáni depresszióhoz, a szakítás utáni feldolgozatlan fájdalomhoz, és a teljes elszigetelődéshez. Beszűkült, örömtelen állapot, ami szinte észrevétlenül kezdődik, de annál látványosabb szörnyeteggé fejlődik.
A menetrend az imént felsorolt esetekben egymáshoz nagyon is hasonló. Bár a folyamat egy része sokszor a nyilvánosság előtt zajlik, éppen ez a nyilvánosság, a közvetlen baráti, családi környezet lesz az, amelyiktől lassan eltávolodik az ember fia/lánya, és belső emigrációba vonul.
A dolog úgy történik, hogy miközben haladsz az úton, építed az életed, elugrálsz a kőzápor elől, folyamatosan döntéseket hozol, időről időre egy –egy állomáshoz érkezel. Életed állomásai lehetnek: egy társ, aki mellett kikötsz, egy munka, amit sikerre viszel, egy gyerek, akire nagyon vágytál, egy alakuló életmű, amibe sok energiát fektettél.
Sokszor a szemellenző, ami ezekhez a sikerekhez hajt, eltakarja előled, elrejti, eltünteti azt a kezdetben még csak gyenge hangon megszólaló részedet, amelyik azt nyivákolja, hogy útközben valamit elvesztettél.
A célokért küzdés természetében ez is benne van, hogy nem a visszahúzó erőt, az akadályt, a nehézséget helyezed a fókuszba, hanem abból táplálkozol, ami üzemanyagot ad, ami előre visz.
Csakhogy egyre ott mocorog benned az érzés, hogy valami nem stimmel. Elhessegeted. De ott van. Olyan, mint egy út szélén hagyott gyerek. Eltávolodsz tőle, talán az országhatárt is átléped, de az az ott hagyott, ott felejtett, magára hagyott gyerek mégis az eszedben van, gondolatban vissza-visszatérsz hozzá, figyeled, akarod, hogy jó legyen már neki végre, és elfordítod a fejed, ha bosszúsan azt látod, hogy ő még mindig ott sír a porban.
Kisbabás anyukák, szakítás utáni sorstalanok, önmegvalósító sikeremberek és karrierjük csúcsán lobogó felső vezetők mind azt érzik, hogy a közvetlen és igaz környezetük drukkol nekik, bátorítja őket, akarja, hogy elérjék az álmaikat, s ők, miközben elérik a csillagokat, vagy mélyen repülve megélik saját mélységüket, egyre kevesebbszer válaszolnak őszintén arra a kérdésre, hogy hogy vagy?
Tudjátok miért? Mert az ember, az őszinte ember is érzi, hogy bizonyos szituációban, amiben megrekedt, már nem húzhatja le maga mellé tovább a környezetét. A barátok, rokonok, ismerősök egy idő múlva elunják hallgatni az ismétlődő gondolatokat, már te magad is szégyenled, hogy nem tudsz örülni semminek, egyre nagyobb a szakadék a belső magányod és a közösségi életed között, és, hogy ne terheld őket, és ne ismételgesd önmagad, hogy ne vádoljanak meg azzal. hogy nem teszel önmagadért semmit, hogy ne aggódjanak miattad, hogy ne érezd, hogy hálátlan vagy a sorsnak, amiért eléd rakta a jó dolgokat, lassan kiépítesz egy titkos, hetedik szobát.
Ez lesz a te rejtekhelyed. Habitustól függően sűrűn, vagy csak ritkán látogatsz el oda, kincseket, emlékeket, rég elfelejtett vágyakat költöztetsz be, emberek ülnek a polcaidon, és sűrű bakancslista van az üzenőfalon.
Közben dolgozol, gyereket nevelsz, évzáró bulin koccintasz a barátokkal, jobbodon a kis családod, tolod a szekeret, és néha bizony felkeresed azt a titkos szobát, vagy az út mellett hagyott elveszett gyereket.
Nem beszélsz róla, így szép, magas falat raksz magad köré, csakhogy ami bent van, egyre jobban halmozódik, míg végül kidől a fal. A kérdések ilyenkor, amiket kapsz, hasonlóak: Miért nem tudsz örülni annak, amid van? (Örülök, de valaminek a hiányát nem mindig a kéznél lévő dolgokkal lehet betömni.) Miért nem szóltál eddig? (Mert már magadnak is sok voltál.) Egyáltalán, mi a fene a bajod, hiszen eddig nem látszott rajtad semmi…
És most kellene jönnie az okosságnak, hogy mi ilyenkor a teendőd. Hát, barátom, elég sok. Nem tudom mindet felsorolni most.
Először is, beszélni kell. Megkeresel egy olyan embert, (barátot, fizetett szakértőt, jósnőt, gurut, coachot, terapeutát…) aki századszor, ezredszer is végighallgatja a dumádat, elfogultság, ítélkezés nélkül, türelemmel, végtelen türelemmel hagyja, hogy kitapogasd a jó irányt, nem terhel meg az elvárásaival, miszerint már réges-rég jobban kéne lenned, bátorítóan hallgat, olykor kérdez. Vagy találsz egy csoportot, amelyik kirándul, fát farag, verseket ír, makramézik, karatézik, bármit csinál, hasonló lelki állapotban, mint te vagy, és próbálsz velük tartani.
Bele kell kezdened valamibe. Valami másba és valahogy máshogy. Ez nem egyszerű dolog. Majd kifejtem.
Aztán vissza kell menni az elágazásig, és felszedni az elhagyott gyereket. Megvizsgálni a vágyakat, aktuálisak-e még, megnézni a helyet, valóban oda vágyunk-e, áttekinteni az utat, ami el- és visszavezetett, és igazán őszintének lenni magunkhoz: élő fájdalom ez, vagy fantom, ami már csak megszokásból a miénk.
Jönnek a lépések, szépen sorban, jönnek a jelek ugyanígy, jönnek a pokoljárások és eljön az az idő is, amikor ledöntöd a falad. De addig még sok a teendőd. És a háláról még nem is beszéltem.
