+36 20 529 5951 info@palackpostacoaching.hu

Hajnali vonat. Mire használod a párod?

rain-3867745__480

Hajnali vonat. Hát igen, a cím azt feltételezi, hogy van párod. Ha nincs is, valamikor volt…és valamikor lesz. Barátod, bizalmasod, segítőd vagy ellenséged, szereted vagy gyűlölöd, vagy mindkettőt egyszerre. De tényleg, mire használod?
A „használod” kifejezés talán durvának tűnhet, pedig tényleg erre gondolok most. Nem tévesztjük össze néha a bizalmat a tolakodással, vagy nem terheljük néha a másikra a saját nyavalyánkat csak azért, hogy oldja meg ő? Vagy, ha nem is oldja meg, legalább foglalkozzon vele? Vagy teremtsen otthont, csináljon/szüljön gyereket, szórakoztasson, vígasztaljon, egyebek. (Akarunk (tudunk) például szárnyalni vele?)

Egyszer, időszámításunk előtt egy pasi egyik nője voltam. Volt neki másik is. De érdekes módon csak velem osztotta meg ezt a kettősséget. Vajon miért? Miért az én nyakamba akasztotta ezt a dilemmát? Miért engem terhelt ezzel a vívódással? Tudtam volna valamit tenni ellene? Lehet, de mégis, kinek a döntése ez?
Nem olyan régen egy nagyon szép történetet hallottam egy felnőtt, egymást végtelenül tisztelő és becsülő, szerető emberpárról. Mindketten nehéz időszakban találtak egymásra, szívfacsaró törések és lélektiprások közepette kapaszkodtak össze, és megtörtént velük a csoda. Össze tudtak kapcsolódni, támogatóivá váltak egymásnak. Csakhogy. A sérülések nem múltak el, a sebek még nem gyógyultak be, a korábbi kapcsolatok még dolgoztak, lüktettek, és ez sokszor megmérgezte az együttlétüket. És akkor ez a két szeretetre méltó, éhes és adni tudó ember úgy döntött, hogy a gyógyulást nem egymásból-egymástól sajtolja ki. Igenis tisztelik magukat és a másikat annyira, hogy nem szórják be a másik sebeit a saját keservükkel. Az űrt, ami bennük van, nem a másiktól ellopott anyaggal tömik be. Hanem lehajtott fejjel, tisztelettel elköszönnek, hogy majd felemelt fejjel, tisztán és épen találkozhassanak újra. Fájóan szép.
Éppen ezen méláztam tegnap este a konyhaasztalomnál, amikor Irvin D Yalom: Szerelemhóhér című könyvéből elém kanyarodott egy gondolat, íme
„…Egy másik törött szárnyú madárba kapaszkodva próbáltak a magasba szárnyalni. Ám azt, ha valaki belülről üres, soha nem töltheti ki teljesen egy másik sérült személyiség. Épp az ellenkezője történik: két törött szárnyú madár egyesülése vergődő repülést ígér. Hiába a végtelen türelem, végül el kell szakadniuk egymástól és külön-külön kell begyógyítaniuk a sebeiket.”
Azon gondolkodtam, hogy ennek a tudása sok emberpárt megmenthetne a széthullástól. És sokat szétzilálna, bár a szétzilálódás úgy tűnik, kódolva van.
Mondhatnátok, hogy a segítő szakmákban, terápiákon, coachingokon, pszichológusoknál pont az történik, hogy a sérült madárka meggyógyul a beszélgetések által. Na igen, de nem veszi át senki az ő problémáját, nem, nem. Ezek az ülések csak akkortól hatásosak, amikor a madárka rájön, hogy hol sebesült meg, milyen mély a seb, van rá gyógyír, és ez az ő számára is elérhető. A képzett vagy laikus segítő pedig ott áll mellette, kérdezi, bátorítja és bízik benne. És, megkockáztatom, szereti. Kapcsolódik hozzá, mint ember az emberhez, nem azt érzi, hogy szennyet szippant magába. Megtiszteltetésnek veszi, hogy az a sebesült lélek a bizalmába avatja. Legalábbis ezt olvastam a guruktól, és laikus segítőként ezt érzem a coachingon is.
Azt gondolom, hogy, még ha sokszor úgy érezzük is, hogy színpadi szerepeket játszunk, nem kerülhető el a kérdés: ez vagyok én és ezt akarom, tényleg? És kik a társulatom tagjai?

Yalom sokszor idézi Szókratészt a könyvében:
„A vizsgálódás nélkül való élet nem embernek való élet”. Ezt elfogadom alapigazságnak.

animal-3866576_1280

A bejegyzéshez 2 hozzászólás van

  1. Hát , igen most hogy mondod , mire használom a párom ? Be járó nőnek , aki el végez minden háztartási munkát . Aki elvégzi a ház körüli munkákat . Aki elintézi az ügyeimet , gyógyszer felíratás , posta és a többi . Néha azon veszekszünk , hogy nem merem rá bízni a gépeket , fűkaszát , láncfűrészt , mondogatom neki , egyszerűnek tűnik , mégsem az , nem olyan könnyű mint amilyennek látszik és veszélyes is . Ezért nem engedem neki hogy a kezébe vegye ezeket a gépeket . Ez valahol rosszul esik nekem . Néha úgy érzem hogy kihasználom őt . Én hozzá szoktam ahhoz hogy nem kérek senkitől , semmit , mindent magam csinálok amit tudok . Most viszont , azzal szembesülök hogy egyre kevesebbet bírok csinálni . Talán kicsit el is kényelmesedtem ( feladtam ) és mivel bármit csinálok , meg kell állnom 1 perc pihenőre , levegőért . Így inkább bele sem kezdek és a páromra marad minden , amit viszont elég nehéz végig néznem tétlenül . Viszont segíteni nem segítek neki mert utálom hogy levegő után kell kapkodnom .

    1. Ezt mindenki utálná. A tehetetlenség a legnagyobb erőpròba. Talán a párodnak is. Most azt kellene írnom, hogy ne add fel. De inkább azt írom, öleld meg. De a legjobb, ha nem okoskodom.

Vélemény, hozzászólás?

Close Menu