Blog

Most oda jutottam, hogy dühös vagyok. Szinte minden tavalyi kívánságom teljesült. És mégis, életem legsötétebb, legnagyobb veszteségét elkönyvelő éve volt. Fuj. De jó, hogy vége.

Szerettem azt hinni, úgy az ünnepek tájékán, hogy a fák szaladnak, az idő áll, a meglepetések célba érnek, a szív begyógyul, a család igazi, a fájdalom szép, a szerelem csodálatos, a gyermek ajándék, a nyálas filmek forgatókönyvét a valóság felülírja.

Végül is, ki a fene akadályoz meg benne, hogy ezt higgyem.

Mindannyian tudjuk, hogy a fák nem szaladnak. Mégis mindannyian látjuk, hogy a vonat ablaka előtt suhannak a fák, a távolabb állók lassan ballagnak, a legtávolabbiak meg sem mozdulnak.

Így érzékeljük a valóságot.

Tudjuk, hogy amit látunk, az nem a valóság.

vagy…

Tudjuk, hogy az a valóság, amit látunk.

vagy…

Nem tudjuk, hogy az valóságos-e, amit látunk.

vagy…

Nem tudjuk, hogy amit látunk, az valóságos-e vagy nem is létezik….

vagy…

Látjuk a valóságot, de nem hisszük el.

Szóval, mi is kell nekünk úgy igazán?

Lám-lám, mikor határozottan tudtam, hogy mi kell, és megkaptam, és kaptam mellé egy olyan ordas nagy sallert, hogy azóta is egy irányba futok.

Egy ismerősöm mesélte, hogy látott egy kéregetőt, aki azt írta a táblájára, hogy: Alkoholista vagyok, piára kell a pénz. Ez korrekt. Ő pontosan tudja, hogy mit akar, és, ha megkapja, akkor elégedett lesz vele.

Van, aki azért nem ad pénzt a kéregetőknek, mert az úgyis piára költi. Milyen jogon címkézzük meg a pénzt, vagy bármit, amit adunk?

Mi lenne, ha kiírnám a táblámra: Társfüggő vagyok, ölelésre van szükségem.

Valaki meg azt mondaná erre, ja, hát azért nem adok semmit. Majd jól elgondolkozol máskor, kislányom, hogy mire használod a megkapott szeretetet.

Vagy azt írnám a táblámra, hogy: Sivár az életem, kalandra vágyom, utazni szeretnék.

Álldogállnék szépen, és jönne arra valaki és azt mondaná: Hülye vagy te, milyen vágyak ezek! Előbb neveld föl a gyerekeidet, meg gondoskodj a szüleidről, és ha ezt megígéred, akkor adok hozzá ezt, azt, amazt.

Mit is lehetne kiírni arra a táblára, amivel mindenki elégedett lenne, és kikoldulhatnám a járókelőktől.

Mit lehetne kérni, amivel mindenki egyetért, és nem bírálja felül, nem minősíti, nem érzi úgy, hogy fegyelmezett élete okán joga van megítélni az én fegyelmezetlen életemet?

Mit írhatna ki az alkoholista, ha ő legalább pontosan tudja, hogy mi kell neki? És milyen alapon lehet őt megleckéztetni, hiszen a kínzó vágyait követi, viseli annak következményeit, és nem tartozik nekem elszámolnivalóval.

Idei naptáramba az első bejegyzésem ez: „2019. Az én célom most az, hogy megengedjem az életnek, hogy megtörténjen.” (Na ezt egy coach sem írja be rajtam kívül, az tuti.)

Mert úgy látom, eddig nem engedtem, csak megerőszakoltam a dolgokat. Hú… kíváncsi vagyok ez az új hozzáállásom mit hoz. (Persze, ettől még dolgozom az álmaimért…)

Fotó: Pixabay.com