Hajnali vonat. Döntéseink előtti szorongásainkat az (is) diktálja, hogy félünk a megváltoztathatatlantól. Mert mi van akkor, ha nincs visszaút.
Elakadásaink nagy részét az (is) okozza, hogy valakivel kapcsolatban végleges döntésre jutunk. Megítéljük, megmérjük, könnyűnek találjuk (vagy épp túl nehéznek), és befejezzük vele a kapcsolatot.
Legalábbis a kommunikációt. Legalábbis a közvetlen kommunikációt. Aztán bizonyos szituációkban felöklendezzük a mérget.
Mostanában a célok kijelölésén is elgondolkozom. Coachként azt tanultam, hogy fontos a cél, hiszen ez határozza meg az irányt, ehhez rendelünk (keresünk) erőforrást, és mozgósítjuk a tartalékokat. Kis vagy nagy célok? Megkockáztatom: mindegy. A lényeg az elmozdulásban van. És itt valóban jóvátehetetlen lehet, ha valaki azért nem mozdul, mert falakat kreál a félelmeiből, és akadályt épít, mielőtt egy lépést is tett volna. Kis lépés, kis eredmény, körülnézés, pihenés és folytatás. Megint egy kis lépés, megint egy kis eredmény, megint egy kis körülnézés és így tovább.
Na igen. De mi van, ha már a cél kijelölése sem megy. Nem azért, mert annyira bénák vagyunk, hogy nincs ötletünk az élethez. Hanem azért, mert olyan kusza, csavaros az életünk, hogy semmi erőnk hozzákezdeni a kibogozáshoz. Én, dobáljatok meg kővel, de ilyenkor a pihenésben támogatom a hozzám fordulókat.
Talán ellene megyek minden szaktanácsnak, de néha azt gondolom, hogy jólesne csak úgy lenni, folyni, lebegni, észlelni, fájni, vagy remélni. Vagy nem remélni, csak lélegezni.
„Milyen lesz a tejberizs, anya?” kérdezte tegnap a tizenhat éves lányom. „Remélem, finom…” „Utálom, ha ezt mondod”, háborodik fel a kamasz. „Mit mondjak? A remény fontos dolog, nem?”
„A remény az hülyeség, anya!” „Akkor mi van helyette, kislányom?” „Küzdés! Küzdeni kell, nem reménykedni!”, vág vissza a kis szaros.
Tapasztalatom szerint egyetlen egy dolog biztosan segít, ha bajban van valaki. A mélységes mély empátia. (Nem devianciáról beszélek. „Normális” emberek hétköznapjairól.) Cselekedni is kell, persze, meg küzdeni is, hogyne. De van a hallgatásnak (erről már írtam) olyan gyógyító mezeje, amin szívesen sétálgat a fájdalmát babusgató ember, és nem tanácsra vágyik, nem is programokra, csak egy kis lélegzetvételnyi szünetre. Csak egy kis időre, amikor nem kell félnie, döntenie, elhatározásokra jutnia. Amikor beszélhet az álmairól, a botlásairól, a zuhanásairól, vagy hallgathat, ha úgy tetszik. Vajon jóvátehetetlenül szalasztunk el ilyenkor perceket? Vajon folyton sürgetnünk kellene magunkat, és kattogni a jövőn?
Akkor tegyetek igazságot. Célok vagy elengedés, egy kis sodródás, pihenés? Remény vagy küzdés? Vannak jóvátehető mulasztásaink? Kis lépésekkel vagy nagyokkal haladjunk? És várjuk a csodát?
Fotó: pixabay.com
