Hajnali vonat. Van nekem egy Aranyasszony ismerősöm. Akkorákat nevet, hogy kiszakad az oldala, és úgy táncol, mint Ginger Rogers. Már majdnem hatvan éves, nyugdíjas, sok gyerekkel, sok unokával, egy állandó, tartós férjjel, kerttel, házzal, és temérdek házimunkával. A süteményei hétnyelven beszélnek, szerintem neki magának is hét nyelve van, legalábbis, amikor hat évvel ez előtt bekopogtam hozzá, három biztos, hogy megszólalt, a többi néggyel meg fenyegetően sziszegett. Nem nézte jó szemmel a szakadt nadrágomat, az összevissza papírjaimat, és a vörös kócot a fejemen. Viszont belém látta a jót, mint a költő a narkotikumba, és bízott a szebb jövő(m)ben, úgyhogy úgy döntött, megkedvel.
Később, kollégaként is törtem borsot az orra alá, papírjaimmal és a kérdéseimmel, de már nem féltem a nyelvétől, vidáman ettem a süteményeit, és boldogan csatlakoztam hozzá, ha céges összejöveteleken táncolni kezdett. Még énekeltünk is.
Pár éve elköszönt a cégtől, hogy boldog nyugdíjasként tengesse napjait. Na, ettől még hajnalban rohant a piacra, teli szatyrokkal rótta a köreit, végigkapálta a kertet, vetett, betakarított, és vidáman lubickolt a családi élet örömeiben.
Most is vidáman lubickol. Kicsit szemrehány, amikor azt írom neki, hogy ő egy hős a szememben. Ezt írja: „Tudod, ha én most nem írok neked, te sem osztod meg velem ezt a gondolatodat”. Meg ezt: „A pozitív életszemlélet nélkül lehet, hogy nehezebb és fájdalmasabb lenne az élet.”
Biztos seggbe rúg, hogy beidéztem a levelét. Még jó, hogy van köztünk uszkve 120 kilométer. Úgyhogy folytatom:
„Nekem nincs betegségtudatom, még a gyógyszerek nevét sem jegyzem meg, amiket beszedek. A gyerekek annyira féltettek, hogy mondtam nekik, hagyják abba, mert attól leszek beteg.”
Aztán ilyeneket is közöl: „Nem csinálok titkot a betegségemből, de a homlokomra sem írom ki.” Az új frizuráját sokan megdicsérik. Büszke is a csinos parókájára. Fiatalítja.
„Azt tapasztalom, hogy a rákos emberektől mindenki ódzkodik. Kifejezi a sajnálatát egyszer, és utána elkerüli, mint a leprást.”
Nem, nincs a levelezésünkben semmi panaszkodás. Pontosabban van, én panaszkodom, meg lelkizek, meg elmondom neki, hogy mindenki másképp áll a betegséghez, annak elszenvedője és annak szemlélője is. Meg, hogy suták vagyunk, amikor tapintatosak akarunk lenni. Meg, hogy most mi a jó? Beszélgetni hétköznapi semmiségekről, vagy világot váltani, miközben úgy érezzük, nem egy dimenzióban vagyunk? Csak legyint a hülyeségre. „Hamarosan meggyógyulok, már kezd nőni a hajam, jó a közérzetem, és képzeld, szombaton egy buliban még táncolni is fogok!” A vége pedig ez: „Sokszor esik meg velem, hogy olyan „bolond” szerencse ér”, és írja a bolond szerencséket, meg a sok jó szót, én meg a tejfölös csodasütijére gondolok, meg arra a bugyuta dalocskára, amit egyszer neki írtam.
Hát ilyen ez az Aranyasszony. Remélem, most nevet egy nagyot, és nem azon fondorkodik, hogy seprűre ugrik, és aztán, ha megtalál, el is tángál vele. Képes rá.
