Blog

Hajnali vonat. Az volt a pasi arcára írva, hogy hülye picsa! Füstös képe volt, kerek feje. Csak annyit láttam, hogy kinyújtott karral közeledik felém. Az egész olyan volt, mint egy lassított felvétel. Mit akarhat? Azt hiszem, térben és időben éppen valahol máshol jártam. Talán az épp akkor látott kiállítás vagy a gyönyörű épületek vagy saját lelki vivódásaim kötöttek le. A villamos peronján andalogtam. Sokan várták, de nem jött, kétszer is hátranéztem. Csak az a pasi jött. Hatalmasat markolt a karomba. Vastag bőrdzseki volt rajtam, azzal együtt rántott félre, fájt. Mit rángat? Egy centire ment el mellettem a villamos, esküszöm, az előbb még semmi nem volt a síneken. Csak én, a közelében. Valamit motyogtam. De ez csak lesett dühösen. Arrébb is ment, három ajtóval odébb szállt föl. Lehet, hogy nem is magyar volt? Füstös volt a képe. Jó, hogy nem kaptam tőle egy bazi nagy taslit.

Vajon hol vagyunk, amikor nem vagyunk jelen? Mit jelent az itt és most? Vagy …Mit jelent az, hogy koncentrálj! Szedd össze magad! Hiszen pont azért nem nagy, mert észre sem vesszük, hogy nem vagyunk jelen. Annak oka van. Nemrég a lebegésről írtam. Most meg a jelenlétről. Nem árt, ha valaki ott van, amikor lebegünk. Ez a goromba füstösképű többet tanított nekem, mint egy orával előtte a köldöknézős tárlatvezető, aki még a művész nevét sem tudta pontosan. Menjetek kiállításokra! Nagy élmény!