Van ez a furcsa dolog a valósággal. Az, hogy valóság. Isteneket akarunk apának, férjnek, feleségnek, gyereknek, magunk helyett is a tökéletest szeretnénk, és csodálkozunk, mikor nem jön össze. Kedves embertársaim. Istenek nem vagyunk, de teremteni tudunk. Ezért hát a reménykedés, vagyis inkább a reménytelen ábrándozás helyett a nagyon is valóságos csinálás, teremtés, mozgás, elmozdulás teljesen földön heverő, kézzel megragadható, időben és térben megvalósítható formájába öljünk időt. Az legalább meglátszik.
Istenek alatt azt értem, hogy az álalunk elképzelt tökéletest hajtjuk. Nevezhetjük maximalizmusnak, igényességnek, megfelelni vágyásnak, bárminek. Van értelme? Mi a tökéletes? Ki a tökéletes?
A legtöbb hozzám forduló ember azzal küzd (küzdött), hogy egyre messzebb kerül az általa tökéletesnek képzelt állapottól. Életem legnagyobb baklövését én is emiatt a gondolat miatt követtem el.
Mégis, mit hajszolunk? Mit alkotunk, miként működik, mitől romlik el, miként lehet megjavítani, s ha nem megy, akkor elengedni. Ezeket firtatjuk gyerekkel, munkával, társsal, hivatással kapcsolatban is.
Nem az a baj, hogy ezen gondolkodunk, hanem az, hogy mindazt, amink van a valóságban, azt valamilyen elképzelt tökéleteshez mérjük, valamilyen elképzelt, olvasott, vagy sugallt mintához viszonyítjuk, vagy a saját maximalizált elvárásainkhoz, és nem azt vesszük észre, hogy ebből mennyi valósult meg, hanem azt, hogy mennyi hiányzik még hozzá.
Hiányfókuszt teremtünk, és hiányfókuszban élünk. A hiányfókusznak az a természete, hogy amint egyszer a látcső keresőjébe befészkelte magát, onnantól kezdve mindig megjelenik, mindig negatív érzést kelt, tolakodó, követelő és kíméletlen vendég.
Nem mondom, hogy nincs létjogosultsága egy méltatlan, fojtogató vagy ellaposodott közegben annak, hogy ha rosszul érezzük benne magunkat, akkor kilépünk belőle. De legalább azzal legyünk tisztában, hogy az eltelt idő alatt mivel foglalkoztunk leginkább. Mit értékeltünk és mit nem? Mi okozott elégedettséget és mi nem? Mit és hogyan fogalmaztunk meg, mit és miért hallgattunk el?
Hogyan viszonyítottuk a valóságunkat a tökéleteshez? Megelégedtünk azzal, amit láttunk?
(Van ennek a gondolatnak egy ellenpárja is, amikor színházat játszunk, vagy tökéletes életet hazudunk, nehogy szembesülni kelljen a kudarccal. Most nem erről írok. )
Most arról írok, hogy sok órát lehet bőgve eltölteni életünk hiábavalóságán, de csak egy barkácsolással, alkotással, futással, mosogatással, olvasással, virágültetéssel, edzéssel, blogírással, lakásdekorálással, motorozással, kutyadögönyözéssel, nagymama látogatással, sétával eltöltött félóra is többet lendít az állapotunkon, mint a csendes sorslatolgatás.
Most kell csinálni. Most kell hozzákezdeni. Mert a valóság most van. A tegnap elmúlt, a holnap meg holnap lesz.
A gyerek is most van ott, a maga tökéletlenségével. A pasi/nő is most van ott, a maga hibáival. Mi meg most vagyunk kövérek, soványak, okosak, buták, most tudjuk észlelni a világot, és csak akkor lehet alakítani, ha most alakítjuk a valóságban, és nem sok év múlva az álmainkban.
Talán nem most vagy önmagad legjobb kiadása, de most tudsz tenni valamit, hogy elég jó legyél. Nem vagy isten, nem leszel tökéletes. Itt a földön az elég jó is megteszi.
