+36 20 529 5951 info@palackpostacoaching.hu

Hajnali vonat. Ki foglalkozott először a lélekkel?

Hajnali vonat. Ki foglalkozott először a lélekkel?
Talán a Neander-völgyi ember. Emberféle. E veszélyes és durva körülmények között élő elődünk még nem tudott beszélni. Egészen egyszerűen nem volt arra alkalmas szerve. Minden bizonnyal adott ki hangokat, amelyek hangmagasságát és ritmusát már váltogathatta, tehát, ha úgy tetszik, előbb tudott énekelni, mint ékes szavakon szólni. Talán ezért van az, hogy az ének egészen más csatornán jut el lélektől lélekig, és olyan hatást is képes kiváltani, amit szavakkal nem lehet. Vagy másképp fogalmazva: ha a szavakat nem is akarjuk meghallani, az ének mégis bekúszik a bőrünk alá, és felébreszt valami ősi érzelmet, ami elől nem tudunk elzárkózni.
Valahogy ők is meghaltak, és ez itt az egyik furcsaság. A Neander-völgyi ugyanis gondoskodott a halottairól. Eltemette őket. Legalábbis a kutatások ezt bizonyítják.
Csakhogy: miért is temette el halottait? Miért nem hagyta heverni, táplálékául más állatoknak?
Ha a neandervölgyi ember eltemette a halottait, és a temetkezési helyeken talált pollenekből arra következtetnek, hogy virágokat is vitt a sírra, akkor ez a „majomember” valamilyen indíttatásból megérezte azt, hogy a földi lényeknek nem csak testük, de lelkük is van. Honnan tudott ilyesmit ez az egyszerű istenteremtménye?
Miért és hogyan kezdett el foglalkozni a lélekkel, miközben ázott, fázott, vadászott, harcolt, éhezett, és a túlélésért küzdött? Mit gondolt, ha gondolt egyáltalán valamit arról, aki meghalt. Vagy nem gondolt, csak érzett?
Azt írják az okosságok, hogy valamilyen hitviláguk lehetett, és túl a rettegésen, meg a harci vágyon arra is figyeltek, hogy elbúcsúzzanak a holtaktól.
Számomra ez több mint elgondolkodtató. Elképzelem a torokhangon gyászolót, a természet fiát, aki nem tudja, nem érti, nem beszél róla, de valahol érzi, hogy a testen kívül-belül lakozik valami, aminek rezgése, varázslata van. Jó, lehet, hogy nem varázslatra gondolt, de ő volt az első lélekgondozó, azt hiszem.
Persze, hiányos a tudásom, nem vitás, de a kérdés nem hagy nyugodni.
Manapság szuper gépekkel, laboratóriumi kísérletekkel, mérésekkel, beszélgetésekkel firtatjuk a lelkek titkait. Olyan természetes, hogy mindenki foglalkozik a lélekkel, úton, útfélen fel is hívják a figyelmünket erre. Sőt, belső igénytelenségről árulkodik, ha valaki ezt nem teszi.
Nekem viszont, hála a neandervölgyiről szerzett tudásomnak, valami más bontakozik ki a ködből.
Mégpedig az, hogy nagy adományunk ez, amit birtokolunk. Nem is tudjuk, honnan kezdődött és hová vezet, de mintha mindannyian fel lennénk fűzve egy láthatatlan lámpafüzérre, és világítunk egyesével meg együtt is. Még akkor is, ha nem tudunk róla vagy nem akarunk tudni. Néha talán nem foglalkozni kell vele, hanem csak átfolyatni rajta a történéseket, feloldódni. Különös és szép is egyben, hogy erre leginkább a nagy örömben vagy éppen a nagy veszteségben, fájdalomban vagyunk képesek. Akkor sűrűsödik ponttá az agyunk, akkor veszi el az eszünket az az egyetlen dolog, amire megfeszülten koncentrálunk.
És, ha halottainkat siratjuk, vagy a fájdalom feltör, és nem artikulált, ha a fájdalom üvöltés, hörgés, vagy légszomj képében jelentkezik, akkor talán tudhatnánk, hogy nem mi őrültünk meg. Egyszerűen csak visszatérünk valami ősi, ösztönös, gondolatnélküliségbe, mert erre vagyunk képesek.
Szóval, mit is akarok ebből a zagyvaságból kihozni?
Ja, persze, biztos valami coachos dolgot. Hát igen. Hogy néha a beszélgetéseken átsüt a düh, a harag, a fájdalom, a tagadás. És olyankor nem árt tudni, hogy ez ellen nem kell, nem lehet harcolni, ezt nem lehet aggyal felülírni. Ez van. Mint a Neander-völgyi gyásza.

Vélemény, hozzászólás?

Close Menu