2018. május 5.
Hogyan lássak/látassak máshogy, zökkentsek ki, alakítsak új szituációt, ha a megszokott foglya vagyok. Ha a megszokás foglya vagy. Hogy érjem el, ha te mégis inkább megrekedve üldögélsz a számodra is rosszban. És úgy egyáltalán, elfogadjuk-e az új szemléletet? Hát. …tapasztalataim szerint legelőször a tagadás állapotából is nehéz kimozdítani a partnert, nem hogy új nézőpontot elérni. Egyszerű járókelőkőből megmentővé léptem elő akkor, amikor két, egymást véresre verő nőt pròbáltam meg szétválasztani. Mit is mondhatnék? Csak az én szemlèletem változott meg hirtelen, amikor egy közelben álldigáló férfi megkérdezte, hogy ismerem-e a nőket, és ha nem, akkor mi közöm van hozzájuk, és ha semmi, akkor esetleg eltakarodnék-e anyámba. Döbbenetemet hangos ordibálásba manifesztáltam, hasonló durva megjegyzésekkel illettem férfiúi mivoltát, igazán durván kioktattam, közönséges szavakat üvöltöztünk egymásnak a szolnoki Hild tér kellős közepén, miközben a két véres fejű nő rágyújtott mellettünk. Valódi szemléletvaltás akkor történt, amikor a vérző asszonyok is nekem támadtak, és elküldtek a kurva anyámba. Nahát, gondoltam magamban, estótanikó, itt rád semmi, de semmi szükség nincs. Miért is gondoltad ezt máshogy? És jól szemléletet váltottam. Tegnap a lányom buszozott egy kerekesszékes kiskamasszal. Budapest, tömött busz, bámészkodás. A kisfiút zaklatni kezdte egy férfi. Talán részeg volt. Talán nem. A gyerek nem tud beszélni, nem tud mozogni, de megijedni tud. Megijedt. A lányom is, de mivel ő nagyon bátor, rászólt a pasira, hogy hagyja békén a gyereket. Nem hagyta. Most már mindkettőjüket becsmérelte, hangosan szidta, ordenáré szavakkal zaklatta a férfi. És akkor zökkentette őt ( és a lányomat is ) ki Detti, a hétköznapi hős. Szívélyes mosollyal állt a kerekesszék és a pasi közé. “Szia kedvesem! De régen láttalak benneteket, hová sétáltok így ketten? ” kérdezte a sosemlátott lányomtól, majd negédes hangon csevegett velük tovább. Beszélt, kérdezett, érdeklődött, egy pillanatra sem esett ki a szerepéből. Csak a pasit zökkentette ki. Azért nem volt egyszerű dolga. Együtt szálltak le mindannyian a buszról, és még menniük kellett egy jó darabon, mire a zaklató lekopott. Végig csevegtek, mit sem törődve a mögöttük egyre tétovábban káromkodó ürgével. Detti kismama volt, amikor bántották a buszon. Akkor fogadta meg, hogy soha nem hagyja, hogy ez bárkivel megtörténjen újra. Most nagymama. És nem hagyta. Miközben egy szót sem szólt a férfihoz, nem szállt szembe vele, nem az ő fegyverével harcolt, hanem a sajátjával. És legyőzte. Köszönöm. A tanítást is, kedves ismeretlen Detti…
