Egyik decemberi pszichológia órán dr. Forgács Attila tanár úr (ELTE PPK) kivezényelt bennünket egy közeli parkba. Hét-hét percig kellett párokban sétálgatnunk, egyikünk nem nyithatta ki a szemét, a másik vezette, vigyázott rá. Két meglepő tapasztalatom volt. Az egyik, hogy sokkal jobban éreztem magam, amikor engem vezettek (köszi, Bori!), pedig azt hittem kontrollmániás vagyok. A másik pedig, hogy szagokat érzetem és hangokat hallottam élesen, tisztán, olyan szagokat és hangokat, amelyek addig is ott voltak, de zárva volt előttük az érzékelésem.
Mi, a fölényesek, akiknek minden érzékszervünk ép, képesek vagyunk azt hinni, hogy elegendő ezek közül csak a szemünkre hagyatkozni. Jórészt erre épül a marketing, a divat, hiszen minden a látvány, a látszat. Látómezőn kívül hagyjuk egyéb szerveinket, a sugallatról, belső hangról, megérzésről nem is beszélve.
Tudjuk-e például milyen mélységben és hogyan élik meg a világot a siketek, vakok, némák, vagy mozgásukban korlátozottak. Biztos, hogy csak elvett tőlük valamit az élet? Nem lehet, hogy egyéb érzékszerveik olyan csodákat nyitnak meg, amelyeket mi, a szemünkre hagyatkozók észre sem veszünk?
De nem is erről akarok írni, hanem arról, hogy mi a teendő, ha fáj a szívünk. Egy egyszerű technika. Érints meg valamit, amihez nem nyúltál, nem nyúlnál, nem is jutott eszedbe hosszan tapintani, érzékelni, rajta tartani a tenyeredet, érezni az anyagát, érdességét vagy hidegségét, rezgését. Érints meg egy fát, vagy öleld meg, vagy csak simítsd végig a kezeddel a törzsét. Vagy játszótér vasrúdját (ha van még olyan), vagy a földet, sárt, nedves betont. És figyeld, hogy mit érzel. Be is csukhatod közben a szemed. Hogy hülyének néznek közben? Hát, ha már úgyis fáj a szíved, akkor nem mindegy?
Csukott szemmel is végigbotorkálhatsz a lakáson, vagy ismerős terepen, ha nagyon bátor vagy. Mi köze ennek a szívhez? Ha más nem, annyi biztosan, hogy amíg izgulsz, hogy hányan néznek hülyének, addig sem magadat sajnálod. Komolyabban: kihelyezed a fókuszt. Amíg másra figyelsz, pihen a szíved. Kis szünet, de szünet!
A munkahelyemről kifelé és befelé jövet minden nap alkalmam van megfigyelni egy apró, gömbölyű nénit. Minden egyes alkalommal, amikor az épület előtti hatalmas fenyők alá ér, felnyúl és végigsimítja az ágaikat. Minden egyes alkalommal. Vajon miért teszi?
