2018. május 17.
…meg kellene ennem azt a hatalmas kislángost, amit hoztam magammal, de előbb még meg kellene írnom a mai gondolatokat. Ne etesd a szörnyet! Ezt K. kollégámtól hallottam először, és nagyon hatásos coaching mondatnak bizonyul azóta is. Ja, a szörny is én vagyok magam. Meg te vagy magad. Egyik félkegyelmű estémen éppen az Alient néztem a tévében, pont az a jelenet jött, amikor Ripley (így kell írni?) kifejezetten érzékeny búcsút vesz a belőle és a nagy szörnyanyából született undorító, babaszemű, nyálas ám de érzelmeket mutató szörny utódtól, majd biztonságba húzódik, és könnyek között kiküldi a kicsikét egy tenyérnyi lyukon az űrbe. Aki nem ismerné a történetet: nem szárnyakat ad neki a repüléshez, hanem miszlikben kipréseli egy kisablakon. Ripley hadnagy nagyon sokat tud a túlélésről. Tudja, hogy bármennyire is kedves szívének az a hatalmas nyáladzó lény, bizony nem használ sem neki, sem az emberiségnek, ellenben igen ártalmas. És mivel a hadnagy elég sok szörnyet legyőzött már, nem rest a saját szüleményét is megsemmisíteni. Hát persze tudom, hogy ez csak egy film. Annak is a leggyengébb része. Mert a valóságban a belső szörnyeink kifejezetten gusztusosak is tudnak lenni. Olyan jóravalóak, hogy nem csak hogy mi etetjük őket, de a környezetünktől is kapnak jutifalatot. Klienseim mind jóféle emberek. Önfeláldozóak, munkamániások, gondoskodók, túlórázók, nyíltszívűek vagy éppen magukba fordulók, megbízhatóak, támogatók, ilyesmi. Csupa pozitív tulajdonság. Csakhogy mégis kimerültek, tanácstalanok, csüggedtek, olyan betegségeik vannak, amelyekkel egyedül nehezen birkóznak meg. Álmatlanok, szorongóak, bizonytalanok, szeretetre éhesek. És etetik a szörnyet. És a környezetük is eteti. Nem, nincs ebben semmi rossz szándék. Legtöbbször. De, gondoljatok bele, hányszor mondjuk azt a kölyöknek, hogy hagyd már a leckét, gyere inkább játszani! Nahaát, soha??? És saját magunknak hányszor engedjük meg a la zulást? Nagyszerű szitokszavaink vannak a lazulósokra. Azok a felelőtlenek, gyerekesek, nem viszik semmire…. stb. Lehet, hogy gyerekünket is erre programozzuk? Lehet, hogy magunkat is? Etetjük a gondoskodást, az aggódást, a felelősségvállalást, a tervezést, a megbízhatóságot, kötelességtudatot. Mikor lesz belőlük szörnyeteg? Mikor hatalmasodnak el annyira, hogy mellettük éhen hal a játékosság, cinkosság, kockázatvállalás, kalandvágy, szerelem? Mikor lesz a vágyból féltékenység, a szorgalomból munkamánia, a jókislányból vágyak nélküli aszony, a jókisfiúból érzéketlen cégvezető, a megbízható munkatársból kizsigerelt alkalmazott? És ki eteti ezeket a szörnyeket? Nem alapértékeket kérdőjelezek meg. Csak azokat a kérdéseket fogalmaztam meg, amelyekre általában nehezen jön a válasz. Ne etessétek. Adjatok enni annak a másiknak. De abból már ne neveljetek szörnyet. És erre figyelmeztessétek utastársaitokat is!
