Olthatatlan szerelembe estem, szerelembe az élettel.
Egyszerre vagyok szorongó és izgatott, hogy mi történik, mi történhet, izgatott vagyok, mert olyan időbe megyünk bele, amilyen annak előtte nem volt, nem számíthattunk rá, nem sejthetjük a végkifejletét.
Olyan vagyok, mint egy léggömb, amit minden oldalról nyomnak, és a levegő olyan sűrű lesz belül, hogy a végén kirobban. Csak nekem érzelmi tolulásom van. Úgy látom, másoknak is.
Felértékelődtek azok a szürke hétköznapok, amelyekről azt hittem, sivárak és eseménytelenek, soha többet nem lépek már úgy ki az utcára, hogy megint egy unalmas nap, egy megszokott reggel, egy végeláthatatlan, lassan hömpölygő nap a hétből.
Ha el is jön majd újra a hétköznapi rutin, tudni fogom, hogy értékes, langyos áramlás az, cinkosa leszek a megszokásnak, hiszen tudom, hogy csak a biztonságot álcázza.
Szeretem a buszsofőrt, aki maszkban ül a távolsági busz kormányánál. Négy hónapja még leukémiával küzdött, nem tudtam, ezért megkérdeztem, hogy mitől hullott ki a jellegzetes, ősz sávval csíkozott haja. A kezelésektől, válaszolta nyíltan, tiszta szemmel, és én, a jópofa, közvetlen érdeklődő hirtelen nem jutottam szóhoz. Most is ott ül. Kék maszk van a szája előtt. Vigyázni kell a buszsofőrre.
Szeretem a bolti eladót. Azt, amelyik azt mondja: Jó reggelt kívánok! Ugyanúgy pakol, rohan, tesz-vesz, kezeli a kasszát, és hisztériázó vásárlókat. Vigyázni kell az eladókra.
Szeretem a mogorva orvost is. Most is mogorva. Aztán felhívja apámat, hogy megkérdezze, hogy van a szíve. Vigyázni kell az orvosokra.
Szeretem az apámat, aki szívbeteg, lábon is kihordott már egy-két infarktust, most éppen asztalt ácsol, és a múltkor arrébb ültette az almafámat, aminek a terméséből, úgy hiszi, ő már nem fog enni.
Szeretem azt a pofátlan, ronda békát, amelyik valamelyik nap az ajtóm elé ült. Olyan irtó nagy, csúnya és mozdulatlan volt, és én káromkodtam, mert lapáttal sem mertem arrébb tessékelni, pedig lehet, hogy csak egy csókot akart, én balfék meg elszalasztottam a lehetőséget. Vigyázz magadra, te ronda béka.
Szeretem Zs-t, a kölyök spanyoltanárát, aki eleget dolgozott már egész életében, és akit mégsem engedtek haza a munkahelyéről, így szabit vett ki, és élemedett kora ellenére nem fél használni skype-ot, messengert, Facebookot, és akinek még a nevét sem merem leírni, nehogy baja legyen belőle… Vigyázni kell(ene), Zs-re.
Szeretem a Kölyköt, aki ma azt írta, hogy elmosogatta azt a két nagy, csúnya lábost, amit ott hagytam tegnap, mert főzés után nem volt kedvem hozzájuk. Szeretem, hogy napi- és hetirendet készített magának, megfőzi az ebédjét, és tiltakozik a kutyaszar szedése ellen, mert, miközben észleli a kizökkent világot, azt hiszi, hogy élete legnagyobb problémája a kutyaszar.
Zűrzavaros időkben, amikor felborulnak a hétköznapi rend szabályai, elvesznek a viszonyítási pontok, fortélyos félelem igazgat. Minden átváltozik, és sokkal torzabb formáját mutatja.
A humorból vicsorgás, az óvatosságból pánik, az előrelátásból rémhírterjesztés, a bizonytalanságból önkontroll-vesztés, a cselekvésből támadás, a józanságból tagadás vagy ellenállás lesz. A kételkedőt meghurcolják, a hedonistát megvetik, bűnösöket kiáltanak, önjelölt járványkapitányok őrzik a rendet, diktálják a trendet, és szektát alapítanak a járványtestvérek.
Abdu Sharkawy fertőző betegségekre szakosodott orvos húsz éve kísérti az ördögöt, most napvilágra került üzenete három mondatban mondja el a tutit a vírusokról, pánikról, kívánatos emberi magatartásról: „Tények félelem helyett. Tiszta kéz. Nyitott szív.”
Szeretem a nyitott szíveket. Meg a kezdeményezőket, az önkénteseket, a bátrakat, a töprengőket, a lelkeseket, a depressziósokat, a deviánsokat, a madármegfigyelőket, a rockereket, a portásokat, a virágkötőket, a tanárokat, a felfedezőket, a szájhősöket, a lustákat, az ébereket, az összes volt szerelmemet, a hosszú és unalmas vonatozásokat, a villamos hangját, a becsapódó kapu hangját, a szélharang hangját, anyám totyogásának a neszét, a szomszéd kakasát, a parizert, az ismerős szagokat, a házam falára pingált rókát és madarakat, az érkezőket, a távozókat, de legjobban azokat, akik tudják, hogy lesz itt még jó világ, de a rosszat is képesek jobbá tenni.
Imádom ezt a tanító nénit, mert ilyen levelet írt:
„Kedves Gyerekek, most hozzátok szólok!
Remélem, élveztétek a plusz egy pihenőnapot, mert most nagyon fontos feladat áll előttetek! Itt a lehetőség arra, hogy megmutassátok, hogy nem csupán velem az iskolában, hanem önállóan is legalább annyira ügyesek vagytok. Minden napotok egy kihívás lesz, mert le kell küzdenetek az otthoni kényelem, a TV, a játékok, esetleg a Fortnite csábítását, azért, hogy amikor legközelebb találkozunk, akkor el tudjatok dicsekedni nekem a sok tudással, amit ez idő alatt megszereztetek.
Mondjuk úgy, hogy egy kincskeresésre hívlak titeket. Nem is akármilyenre, egy kalandos hosszú útra, aminek a hősei ti lesztek. Próbára lesz téve a kitartásotok, a rafináltságotok, a kreativitásotok és az eszetek. De ne aggódjatok, ha bárhol elakadtok, és segítségül hívtok, ott leszek. Lesznek nehezebben teljesíthető küldetések, de lesznek olyanok, amiket csukott szemmel is meg tudtok majd csinálni. Akárhogy is, a legfontosabb az, hogy az út végén ott vár majd rátok a kincs, ami mérhetetlen büszkeségből egy cseppnyi lelkesedésből, hat tucatnyi elkötelezettségből fog állni, amit még meghintünk egy leheletnyi bölcsességgel.
Kérlek, hogy induljatok el velem ezen az úton, hadd legyek én a legboldogabb osztályfőnök a világon. (Habár már most is annak érzem magam.)
Furcsa lesz, hogy akárhányszor kinyitom a gépet, nem gyűltök körém, hogy belekontárkodjatok a dolgaimba, de remélem, hogy hamarosan visszaáll minden!
Addig is jó tanulást, vigyázzatok egymásra és magatokra!”
Vigyázz magadra te is, nagylányom.
