2018. május 3.
Tudtam, már tegnap tudtam, hogy utálni fogom azt, hogy csak úgy lerúgtam a cipőmet, és reggel kell majd szarakodnom a fűzögetéssel. Azt is tudtam, hogy a mérleget is utálni fogom, ha péksüteményt zabálok egész nap. Utáltam is, rohadjon meg. Meg azt is tudtam, hogy ha nem fizetem be a csekket, akkor bünti jön. Jött. Most komolyan, tényleg ilyen nehéz átlépni a saját árnyékunkat? Tényleg. Ennél jobban már csak mások önszabotázs akciója szúr szemet. Meg kell mondanom, ezt világszínvonalon űzzük. Mindannyian. A félelemparavánok mögött üldögélünk. Egész sok időt el lehet ott tölteni. És tudjátok mit gondolok? Hogy a siker óhajtása legalább annyira bénító mint a kudarctól való félelem. Hiszen annyi kudarcon vagyunk már túl. Azt már ismerjük. Mint ahogy azt is, hogy túlélhető, és még tanulsága is van. Na és a siker? Az milyen lehet? Hát az olyan, hogy az csak a kiválasztottaknak jár. Biztos nem nekem. Nem is érhető el. Csak a bátrak jutnak a közelébe. Ugye? Hát nem! Nem is olyan régen rapid coachingban részesítettem egy gyáva barátomat. Legalábbis nézőpontot váltott általam …egy strandon. Le akart ugrani arról a magas izéről, ami a medence szélére volt építve, de nem mert. Persze, nyolcéves gyerekek bátran szaltózgattak, ő meg ott totyorgott, mint egy hülye, negyvenszer nekifutott, és negyvenszer torpant meg. Na, mondtam magamnak dühösen: idefigyelj, Estót! Ha ez nem ugrik le, te nem vagy jó coach. De nem ugrott. Akármilyen elmés biztatásokat is óbégattam neki fölfelé, totyorgott. Hát mit volt mit tenni, levettem a szemüvegemet, fölmásztam, letekintettem a mélybe, elborzadtam, kiiktattam a bennem szűkölő, gyáva estótanikót, és ugrottam. Jó magas volt. Zuhanás közben az cikázott át a fejemen, hogy huhuuu, meg, hogy ez ilyen? Meg, hogy ez baromi szar! Meg, hogy én mekkora hülye vagyok. Na, lényeg a lényeg, mire kievickéltem, az “ügyfél” is leugrott. Még kétszer ugrottam, ő meg háromszor. Mindannyiszor ugyanúgy féltem. Nagyon. De sikerült. Amúgy a siker nem okozott eufóriát egyikünknek sem. Nem lettünk bátrabbak. Én örültem annak, hogy mégis csak ugrott, ő meg annak örült, hogy átlépett önmagán. És? Nincs és. Csak az Óz gyáva oroszlánjának a szavai: “Nahát, nem is tudtam, hogy félve is bátor lehet valaki!” Ugrotok?