Hajnali vonat. Hűvös van. Melegedjünk. Paracelsus szerint az ember legjobb gyógyszere a másik ember. Ez a bölcs nagyon sokat tudott, még a varázsláshoz is értett, vajon miért nem valamelyik varázsszerét gondolta gyógyszernek? Ha én varázsló lennék, és hinnék az erőmben, minden bizonnyal feltalálnám a “mindentgyógyító szert”. De ő nem ezzel jött elő. Hanem valami egészen kézenfekvővel, ami ott volt tőle karnyújtásnyira. Nos, szerinte már fel sem kellett találnia azt. Úgy hívják: ember.
A baj csak az, hogy ami gyógyít, az mérgezi is tud. Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy az ember számára a legnagyobb méreg egy másik ember.
Láttam már sok mérgezett nőt és férfit, akiknek a közelében rossz érzés töltött el.
A coaching beszélgetéseken a legérdekesebb titok mégis az, amikor ugyanattól az embertől remélünk gyógyulást, akitől a mindennapi mérget kapjuk. Szülők, barátok, házastársak, szeretők, testvérek, kollégák csepegtetik nap mint nap a kétséget és a bizonytalanságot, elvárást, sokszor kivetítve saját félelmeiket, kudarcaikat.
Bonyolult szálakon kapcsolódunk egymáshoz. Kapcsolódunk, mert kapcsolódni szeretnénk, ragaszkodunk, kapaszkodunk, erőforrást keresünk a másikban, a közös élményt, amiből feltöltjük saját raktárainkat.
Hogy hogyan lesz mégis gyógyszer a másik ember? Hogyan lehet valódi szeretetre (gyógyszer ) szert tenni?
A kulcs, szerintem, az egyenrangúságban van. Ahol nincs alá- és fölérendelt viszony. Ahol egyik fél sem adhat ultimátumot, nem diktálhat, és nem tehet erőszakot sem tettben, sem gondolatban, sem szóban a másik emberen. Ahol azonos a szemmagasság. Ahol nem panaszkodás van, hanem megoldandó feladat. Ahol nem kapaszkodás van, hanem egymás hátának a megtámasztása. Ahol nem nevelni, átalakítani, hanem megismerni akarom azt a másik embert, még ha az “csak” egy kis embergyerek is. Ahol nem jó társ, szülő, testvér akarok lenni, hanem odaforduló, szabad és őszinte.
Őszintének lenni elsősorban magunkhoz kell. Ez az első gyógyító pirula.
