Hajnali vonat. A szabadulásnak ára van. Ha a kliensek nem is tudják az elejèn eldönteni, hogy mit tűzzenek ki célul maguk elé, azt legtöbbször mindig elárulják, hogy mitől szeretnének megszabadulni.
Csodálkozom is sokszor, hogy milyen sokat ígérnek egyes hirdetések, új személyiséget, azonnali sikert, mintha egy csettintéssel megvalósulhatna mindez. A tapasztalatom az, hogy amíg így vagy úgy, bátran vagy gyáván meg nem szabadulunk attól, ami lehúz, addig nem működik hosszútávon a varázscsettintés.
Pedig de jó lenne.
Vannak még tévhitek. Például az, hogy a szabadulásnak, kivonulásnak méltósággal kell történnie. Hát ez sem mindig igaz. Gyáván, szökve, megalkuvón is képesek vagyunk szabadulni. És ez nem bűn. Nincs mit szégyellni rajta. Árat fizet érte mindenki.
Vannak szabadulószertartások is. Aki nem csinált még ilyet, nyugodtan megmosolyoghatja, de akkor is van. Láttam.
Hogy mitől akarnak megszabadulni az ügyfelek? Szerelmi bánattól, hűtlen baráttól, halott emlékétől, régi élettől, rossz szokásoktól, felesleges kilóktól, felesleges tárgyaktól, munkahelytől, családtól, elvárásoktól, szorongástól, a jövőtől való rettegéstől.
Érdekes, hogy miközben el akarják hagyni a régit, a terhet, mindig előkerül valami, a legfurcsább, hiábavaló vagy egykor fontos tárgy, amit mindezek ellenére őrizgetnek.
Egyik ismerősöm 13 éven át őrizgette a volt szerelme tusfürdős flakonját. Egy másik huszonhat évig hordta az öngyilkos barátja gyűrűjét. A harmadik több mint tíz évig költöztette albérletről albérletbe az első lakásába vásárolt, rettentő kopott, piros rongyszőnyegét. Én most, a költözködésemkor találtam meg a huszonöt éve írt au-pair naplómat, tele panasszal, sírással, már akkor is utáltam, amikor írtam. Akkor miért volt velem?
A szabadulásnak nagy ára van. Nem lehet megúszni, de jobb megfizetni. Hogy kiegyenlítsük a számlát, és mehessünk tovább.
Vannak ezt segítő búcsúszertartások. Butaság lenne? Alig hiszem. Semmire sem mondhatom, hogy butaság, ha azt látom, hogy a valóságban működik.
A szertartások eleje mindig egyforma.
Szedd össze mindazt, amitől elválni készülsz. Ha ezek tulajdonságok, rossz szokások, mérgező gondolatok, akkor ìrd le azokat egy papírra. Búcsúzz el tőlük. Veszekedj velük, vagy olvasd át újra, esetleg simítsd végig, melengesd a tenyeredben, bármit tehetsz.
És jön a legnehezebb rész: válj meg tőlük, semmisítsd meg. Ehhez nagy bátorság kell, ebben tudok segíteni. Végigmenni az úton.
Hogy miként semmisíted meg, az a te döntésed. Van ismerősöm, aki egy hídról dobta le az évekig őrzött ezüst medálját. Más kemencében égette el a kéziratait. Van, aki otthon, a mosogatóban rakott tüzet a leveleiből. Mások egyszerűen cafatokra tépték azokat. Volt, aki laponként úsztatta a folyón a bántó emlékeket. Van, aki hamvakat szórt a vízbe. Kevésbé radikálisok csak dobozba rakták, hogy majd még kezdenek vele valamit. Egy regényben a Lady páncélba zárta a szerelmét. Na azt azért nem ajánlom…
Bármilyen furcsa is, bármilyen fájdalmas, de ezek után a szertartások után egy kicsivel mindig jobb lesz. Fáj még, de egy nagy sóhaj erejéig levegőt lehet venni. Az is valami.
Sok meggörbült, keserű szájú embert láthatunk magunk körül. A mi döntésünk, hogy meddig visszük a béklyót, és mikor szabadulunk meg tőle. Nagyon sok idő is eltelhet. Van ennyi időnk? Nem csak idővel, de érzelemmel, önbecsüléssel és büszkeségünkkel is fizetünk. Mondom. Nagy ára van. Úgy vélem, az időnk a legnagyobb ár. Mert az nem megújuló erőforrás.
Ha nem boldogulsz egydül, segíthetek.
Nagy szabadulóművész vagyok. És megfizettem érte, tudom miről beszélek.
