+36 20 529 5951 info@palackpostacoaching.hu

Hajnali vonat. A macskahős

Hajnalban a ház kapujaljában találtam egy macskát. Semmire nem reagált, csak feküdt. Ha szóltam hozzá, felemelte a fejét, de amúgy, semmi. Már megint egy macskahős. Valamit túlélt, valami elől menekült, nem kért segítséget, csak menedékre szorult.

Kilenc élete lenne? Néhányunknak egy is elég. Ott van például az az elfelejtett korosztály. Az, az pontosan. Akiket senki nem buzdít, hogy valósítsák meg önmagukat, senki nem ígéri nekik, hogy némi önbizalomedzés után rátalálnak a saját útjukra. Senki nem akar belőlük ragyogó modern nőt és sikeres férfit faragni. A nekik szóló reklámok többnyire azt hangsúlyozzák, miként tudjàk a leépülést lassítani, és hogy hogyan erősítsék a porcaikat az unokázáshoz. Nem láttam olyan reklámot sem, amelyik azt hirdetné: “Meg akarod tudni a túlélés titkát? Gyere át a szomszédba, Mariska néni tanfolyamára!” “Nem vagy elégedett az életeddel? Kérdezd meg a háborúban született Pista bácsit!” “Igazi kelt tésztát tennél az asztalra? Dédi megmutatja, hogyan csináld!” “Hozd ki magadból a legtöbbet! Ismerd meg a siker titkát Julcsi mamától, aki hat gyereket nevelt fel, özvegyen.” És ott vannak az öregek a megszolgált, megdolgozott kilenc életükkel. Ott vannak a titkaikkal, meghurcolt harcaikkal, megtanult, megtapasztalt bölcsességeikkel. Ezek az amatőr coachok, családi bölcsek, elfelejtett orákulumok nem lettek harminc éves korukra elismert sztár pszichológusok, többségük a lélekről keveset beszél, a lélek viharaiban viszont szakértő.

S. Tóth nagymamám egyszer leesett a bicikliről. Soha többet nem is szállt fel rá, egy kórházi ágyra cserélte, ahová már az ébersége sem kísérte el, de még élt, amikor meglátogattam. Lélegzett, fújtatva. “Mama”, mondtam neki, “te most elmész. De onnan, ahová mész, küldj egy gyereket nekem!” A mamám elment, és nemsokára megszületett a kislányom. Ezt is tudják a kilencéletűek. Gyerekeket küldenek. Talán náluk kellene folytatnunk ezt a fene nagy önképzést. A sikert lehet, hogy nem ismerik, de azt igen, hogy mi a teendő háborúban, békében, veszteségben és gyarapodásban. Van, ami nem változik. Minden lélek hazafelé igyekszik.

A bejegyzéshez 4 hozzászólás van

  1. Az idő szép lassan odaér, hogy már mi magunk vagyunk az orákulum. A mama-papa, aki nagy titkok tudói volnánk. Vagyunk-e? Adunk-e olyat az unokának, hogy amit adtunk, eszébe jutván mi magunk is ott leszünk az eszében, a lelkében. Vagyunk-e olyanok, akikre érdemes emlékezni majd? Olyanok, akik hiányzunk majd egykor? Meglátjuk. Azaz nem…

    1. Képzeld, te nagy fehér Nagyfehér! Nekem van olyan, amit tőled kaptam! Sokszor nem tudjuk, hogy kiben hagyunk nyomot. És azt sem, hogy melyik tettünkkel.

  2. Az a helyzet, hogy -ahogy mi szoktuk mondani- régi öregek sem szánt szándékkal adták át a bölcsességeiket, hanem inkább ösztönből. Lehet nekünk sem kellene annyira Akarni, inkább “csak” ösztönösen cselekedni, és bízni abban, hogy jót hagyunk magunk mögött. Után. Rájuk.

    1. Milyen igaz! Milyen sok butaságba is belevisz bennünket az a nagy akarás. Néha semmit nem hagyunk az ösztönnek.

Vélemény, hozzászólás?

Close Menu