+36 20 529 5951 info@palackpostacoaching.hu

Hajnali vonat. Küldj egy jelet bentről…

peacock-1868__480Ma reggel arra jöttem rá (egyebek mellett), hogy kedvelem az embereket. Kedvtelve firtatom őket. Bár a coaching folyamatban nem tolakodhatnak elő saját tévképzeteink, előítéleteink, megkövesedett tapasztalásunk, a hétköznapi létben, buszon, villamoson előszeretettel alkotok a részből egészet.

Mindenki visel valami jelet. Mindenki kommunikál a környezetével. És vannak meghökkentő vagy vidám jelek, amikkel felszerelkezve szándékosan közlünk valamit. Vagy csak magunkat szórakoztatjuk vele.

Ma reggel a buszon egy középkorú asszony ült előttem. (Ja, én is az vagyok…) Hétköznapi reggel, hétköznapi szett… de. A hajába egy lila pillangós hajcsatot illesztett. Csillogós-villogóst. Semmihez sem illett, ami rajta volt egyébként. Ez egy jókedvű hajcsat volt.

A zuglói állomáson is érik izgalmak az embert. Van egy asszony, szép, testes, túlsúlyt eltakaró szerelésben, szatyrokkal, táskákkal. De a haja lila. Lila! Annyira örülök annak a lila hajnak.

Érdekesebb az a tanító, aki a gyerekek réme, nagyon fura figura, szerintem el kellene hagynia a pályát. Már arcvonásai sincsenek, állandó ruhadarabjai viszont igen, és a szürke hétköznapiságból kiragyognak a feltűnően színezett, lakkozott, csillámokkal teleszórt rózsaszín körmei.

Valamelyik nap a boltban láttam egy komoly anyukát, pöttyös szoknyában.

Néha azt is szeretem, ha valakinek totál kócos a haja.

Ürömön, ahol élek, van egy helyi Frida Kahlo. (Nem a tesóm, bár ő is esélyes.) Egy szuperwomen. Egy tiritarka lázadás. Idősebb nő, olyan, de olyan színekben, hogy szem nem marad szárazon, ha meglátja. Méltósággal viseli a bámulást. Biztos akarja is.

Dia, aki valószínűleg olvassa ezeket a sorokat, piros vagy kék (hangulatfüggő), feltűnő szemüveget hord. És teljesen másképp látja a világot, mint mi hétköznapi emberek.

Néha szerények ezek a közlések, néha provokációk. Provokációnak azt nevezem, ami kikényszeríti a környezetből a választ. És általában dühöt kelt.

De miért is vagyunk dühösek? Miért is teszünk megjegyzést a lila hajra?

Vagy a másik oldalról: miért is érez késztetést valaki, hogy egyébként szürke, észrevétlenné tompított külsejét lila hajjal viselje?

Nagymamám a tiszai strandra piros gyöngysorral és piros rúzzsal kísért gyerekkoromban. Nagymamámnak gyerekkorában mostoha sorsa volt, se cipője, se ennivalója, csak zaklatója, de az sok.

Nagyapám felnőttként csak finom szövetből szabott öltönyt viselt, gyerekkorában, hat évesen kikergették otthonról. A mezőn talált káposztalevelet melegítette tűznél, azt ette.

Egy fiúbarátom néha szakállt visel, néha nem. Amikor szakállt visel, a nagymamája azt mondja neki, hogy „csúnya vagy”. Meg azt is, hogy majom.

Ami engem illet, minden este kitalálom, hogy másnap mit közlök majd a világgal az öltözékemen keresztül. Aztán reggel farmert és pólót húzok.

Talán ezért is nézegetem kedvtelve az embereket. Azokat, akiknek van energiájuk, kedvük, szándékuk árulkodni saját magukról. Megkockáztatom, van humoruk felvillantani valamit, ami az övék, vagy amit szeretnének a magukénak tudni.

Nézzétek a gyerekeket. Macskafülekkel, egyszarvú hajpántokkal, szárnyas cipőkkel indulnak el otthonról. Botokkal varázsolnak.

Ha megmarad ebből hatvan év múlva egy pillangós csat, provokáló szakáll, piros gyöngysor, az jó dolog.

Néha csak egy pajkos szempár árulkodik.

Néha pedig ott ül az ügyfél az asztalnál, hajában a pillangós csattal, szemében pedig a nagy kérdéssel: mihez kezdjek?

Hát…barátom, holnap se feledd otthon a pillangós csatodat. Játssz.

 

 

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Close Menu