Hajnali vonat. Ezt most késő este írom egy buszmegállóban. Körülöttem nyugodt és csendes minden. Pont alkalmas idő arra, hogy csak a gondolatok kavarogjanak.
Azon vitatkoztam nemrég egy ismerősömmel, hogy vajon mit választanának az emberek, ha dönthetnének arról, hogy kitöröljék-e a rossz emlékeket. Nem is azokat, inkább a sorscsapásokat, traumákat. Vajon, ha azt ígérnék valakinek, hogy kitörölhető mindaz, ami most éppen fájdalmat, kínt okoz, és holnaptól boldog tudatlanságban élhetne, akkor választaná-e ezt a lehetőséget?
Mondjuk az az alkoholista, aki huszonöt évet herdált el, és most kibírja ital nélkül, a gyászoló, a megcsalt, a tönkretett, a félelmek között élő, az átvert, a kihasznált, az öreg, aki úgy érzi, elfecsérelte az idejét, vajon akarná -e mindezt elfelejteni?
Az ismerősöm azt mondta, hogy szerinte sokan élnének ezzel a lehetőséggel. Nekem pedig az a gyanúm, hogy nem. Persze, sosem fog kiderülni, de mégis. Kitörölnétek azt, ami nagyon fájt? Nem csak a fájdalmat, hanem a történetet, ami ahhoz kapcsolódik. Egyszerű dolog lenne. Utána úgysem emlékeznétek arra a rosszra. Csak mosoly lenne és újrakezdés.
Egy másik ismerősöm önmagát akarná kitörölni. Azt mondta, úgy, hogy az ne fájjon senkinek. Volt, nincs. Nekem ez sem tetszik.
Valahogy azt kellene érezni, hogy az időnket ajándékba kaptuk. Ami abban a mi időnkben történik, az csak a miénk. Megdolgoztunk érte. A veszteségért, hazugságért, fájdalomért is. Persze nem kértük, de kaptuk. És sokszor, sajnos okoztuk is. Hozzáíródott a saját mesénkhez.
Tegnap este felhívott egy idős asszony. Nagyon megörültem neki. Még nem tudom, mi az ő meséje, de örültem annak, hogy tovább akarja írni. Bátor nő. Lelkesen várom az örvényben.
