Hajnali vonat. Egy korábbi posztban a coach kérdései között volt egy olyan is, hogy melyik mesehőssel tudnál azonosulni. Felnőtt korban is nagyon tanulságosak a mesék, különös, új értelmet nyernek. Nem is olyan különöset, inkább az a különös, hogy egy-egy mesehős új színben is feltűnhet, vagy az, hogy ismerősnek tűnnek a küzdéseik, pedig azt hittük, hogy üveghegy nem is létezik. És milyen érdekes árnyalatok kaphatnak a negatív figurák!
Itt van például Csipkerózsika története. Vajon mièrt is olyan morcos az a tündérkeresztanya, és miért is nem hívták meg a keresztelőre? Csak ül ott a bárgyú király, és elnézi, hogy a némber megátkozza azt az ártatlan csöppséget? Mi van ezek között? Mi készteti ezt a felháborodott asszonyt arra, hogy mamókává vénülve szövögessen a toronyszobában évekig? Szerintem a király szeretője volt.
Aztán itt van ez az elárvult Hamupipőke. Na, ő a coachok álma. Milyen szépen szenved, aztán lesznek segítői, és lépésről lépésre halad a célja felé. Még a legreménytelenebb helyzetben sem adja fel. Lencsét meg babot meg mindenféle apróságot válogat a hamuban. Na, és kik a segítői? Azok a kis apróságok, akiknek senki sem tulajdonít jelentőséget. Hamupipőke jò kis szívességbankot üzemeltet.
Lássuk a kedvesen bárgyú Hófehérkét. Az életközepi válságban szenvedő, vélhetően klimaxoló mostoha vetélytársat lát benne. Hát hogy a fenébe ne látna?! Ez meg, a szépség, csak szomorúan dalolászik az erdőben, azt sem tudja, hogy készül a kisbaba, saját szépségét sem ismeri fel, amikor belenéz a kútba, fogalma sincs róla, mi készül ellene. Bezzeg a vadász! Szerintem annak volt valami köze a klimaxos királynőhöz, úgyhogy erősen lekötelezettje lehet. Azért valami más is szorulhatott belé, milyen kegyes, amikor ott hagyja az erdőben a tudatlan kislányt. Még szerencse, hogy a királyfi csak a mese végén jön, amikorra Hóféherke már legalább háromszor belakmározott az almából, és, valljuk be, a törpék sem tettek túl nagy kárt benne. Tapasztalt lányka lesz, mire készen áll a nászra. Meg is pukkad a királyné.
A Szépség és a szörnyeteg Bellája pedig a valódi feleségek igaz története. Itt van ez a független, könyveket olvasó, kalandvágyó szorgos lány, aki hogy, hogy nem, összetalálkozik a neki rendelt szörnyeteggel. Nem ijed ám meg tőle! Dehogy! Háziasítja! Bizony. Kutyát csinál a vadállatból. Szegény nem tombolászhat kedvére, rendes házőrzővé válik. Igaz, elkápráztatja nagy férfierejével az ő Belláját, de mi történik?! Mikorra jönnek a világi gonoszok, a frigyet nem értő földhözragadtak, a háziasított szörnyeteg nem tud megküzdeni velük. Mert ő már egy kutya lett. De Bellának szerencséje van. Nem happolja el a kutyát senki, ő ébred rá azonnal, hogy itt bizony újból elő kell varázsolni az állatot. Na. Amikor elfogadja, hogy az ő szörnyetege egy szörnyeteg, akkor látja meg annak igazi arcát, mindketten megérnek az igazi kapcsolatra, új szintre lépnek, boldogok lesznek.
Aztán itt van még Tündérszép Ilona a hülye barátnőivel, meg Árgyélus királyfi, aki a fontos pillanatokat általában átalussza.
Szeretem azt a királylányt is, akit gonosz ármánnyal távolít el az udvari boszorkány, és a helyére a saját csúf lányát ülteti. Ez a szédült királyfi meg elhiszi (!!!!), hogy ez a csúnya az ő kedvese, még ágyba is viszi meg ilyenek. A szemeitől megfosztott királylány meg elindul, hogy visszaszerezze a tisztánlátását, aztán meg a királyfit.
Benedek Elek Kígyó Darvitéz és Tatárvitéz című meséjében is szép kanyarok vannak. Ezt a Kígyó Darvitézt minden lehetséges módon utoléri a végzet. De, mivel segített a kiskígyón, ezért hiába aprítják miszlikbe, csak összeforrasztják újra. Az áruló királylányt megüti a guta, a csendes kis szolgálólány meg, aki sohasem kételkedett, királynő lesz hipp-hopp.
A Tizenkét hattyúval már nehezebben boldogultam annak idején. Lehet, hogy már akkor is sejtettem, hogy nem vagyok én az a típus, aki évekig szövögeti a csalánt, és némán tűri, hogy porig alázzák mindeközben. Még a máglyára is fölhurcolják. Azért jó coach lehetett mellette, hogy ilyen elszántan teljesítette a kitűzött célját. Ezt még átgondolom.
És ott van persze Piroska. A gyerek. Akit letérít az útról a farkas. Hm. Elveszi tőle a kosárkájába csomagolt nyaminyamit. Olyan dörzsölt ez a farkos…bocsánat, farkas, hogy még a tapasztalt öreglányt, a nagymamát is átveri. Ott garázdálkodik a nagyi ágyában. Piroskát is becsábítja. Ejnye-bejnye kislány, hát még rá is kérdezel, hogy mitől ilyen nagy meg csúnya a farkas néhány testrésze. Azért egy kicsit mindig is sajnáltam ezt a hülye farkost. Jól kidorbézolja magát, aztán a saját hülyesége miatt vízbe ugrik. Nem bír magával.
A mese egyik lehetséges folytatásával tegnap találkoztam. Az én Piroskám egy egyszerű asszony, aki vállalta, hogy elviszi a lomokat a lassan megüresedő lakásomból. Piroska, akivel még csak telefonon értekeztem, nagyon attraktív nőszemély, utánfutót és markos legényeket is intéz, szervezkedik. Azt mondja nekem a telefonba : Anikó! Azt szeretném megkérdezni, tudja, hogy én fehér bőrű vagyok. De a párom, az… az barna bőrű. Hogy ez nem probléma- e magának? Mert én fehér vagyok, de nem mindenki szereti a barna bőrűeket. És, ha magának ez gond, akkor szóljon. De nagyon rendes ember, tudja, csak barna bőrű…”
Nem, Piroska. Nem jelent problémát nekem az ön barna szerelme.
Mindig is tudtam, hogy a farkas túléli a mesét. Mindig is tudtam, hogy Piroska és a farkas még találkoznak.
