Hajnali vonat. Emberek beszélgetnek. Fülelek. Elcsípek kedves bölcsességeket. Öregek egymás közt:
“A múlton nem tudunk változtatni. Csak megmagyarázni azt…”
“Én senkit sem bántottam, nem idegeskedem. Idegeskedjen, aki bánt.”
“Amíg az ember el tudja látni magát, meg tudja venni a gyógyszerét, és nem felejti el bevenni, addig nincs baj.”
Ez a két idős ember folytatta még azoknak a dolgoknak a felsorolását, amelyek elégedettségre adnak nekik okot. Ilyen volt például annak a reménye, hogy a halál majd gyorsan és fájdalom nélkül érkezik, mint egyikük bátyja esetében, aki mindössze négy napig volt beteg, majd csendben elaludt.
Egyikük sem panaszkodott.
A coachingban vannak olyan ügyfelek, akik valóságos panaszáradattal kezdik a beszélgetéseket. Persze, ez nem baj, hiszen azért jöttek, hogy felfejtsük a problémát. De fel kell ismerni azokat, akiknek a probléma megfogalmazása, és mantrázása folyton ismétlődő, kedvelt elfoglaltságuk. Körbe-körbe járnak. Miközben azt a látszatot keltik, hogy ki akarnak szakadni belőle, egyre jobban belegabalyodnak, és a rabjává válnak. Meg sem hallják a megoldást.
Vannak a:
– dühös panaszkodók
– mártír panaszkodók
– múlt rabjai panaszkodók
– a jövőt sötéten látó panaszkodók
– az egy gonoszra fókuszáló panaszkodók
– a világ igazságtalanságára panaszkodók
– a terheket cipelő panaszkodók
– a másik terheit cipelő panaszkodók
– a reményt tápláló, de mások ármánykodásán elbukó panaszkodók
– a saját hazugságukra légvárat építő, csapdába esett panaszkodók
– a dicsekvő panaszkodók
– a hobbi panaszkodók
– a rácsodálkozó panaszkodók
– a licitáló panaszkodók
– az előre tudtam, hogy így lesz panaszkodók
– a nem sejtettem, hogy így lesz panaszkodók
és így tovább….
Több dologban is közösek: nem tudsz nekik megoldást kínálni. Nem tudod a lemezt leállítani. Nem lépnek el a helyükről. Nem ők a hibásak. És elfáradsz, ha velük beszélsz.
Nem gonoszok vagy rosszak ők, dehogy! Saját maguk foglyai.
Egyébként a panaszkodók onnan ismerhetők fel a legjobban, hogy nem igénylik a megoldást. Nem megoldást akarnak, hanem könnyíteni magukon. Ha párosan csinálják, akkor ez lehet a közös alap, az egyetértés egysége, ami pótolja a tartalmas beszelgetést, a közös terveket.
A panaszkodó panaszkodni akar. Mert az jó neki. Megkönnyebbül egy időre. Ezzel csak akkor van baj, ha a másik ember meg megoldást kínál. Hát nem érti, hogy nem az a lényeg?
Feldmár András azt mondta egy előadásában, hogy egyedül a gyermekektől fogadható el a panaszkodás. Mert ők az egyetlenek, akik nem tudnak pillanatnyi helyzetükön változtatni. Tovább is fűzte: aki panaszkodik, ezt a státuszt keresi. Gyerek akar lenni. Legalább lélekben.
“Csapda helyzetben vagyok”, mondta egyszer egy ismerősöm. Szerintem meg mindig van elmozdulás. Ha nem előre, akkor oldalra.
Arra azért fontos figyelni, hogy valaki mit mond, és ahhoz képest mit tesz. Aki le akar fogyni, és lekváros palacsintát vacsorázik, az nagy valószínűséggel lelkiismeretfurdalást fog érezni, de egy kis panaszkodással könnyíteni fog magán, hiszen nem is tudja, mitől hízik. Aki azt mondja, hogy hiányzol, de mást ölel, az hazudik, üresek a szavai.
Aki nem beszélget csak beszél, az színpadnak használja a terepet, és te legfeljebb nézheted lentről.
Aki azt mondja, hogy nem panaszkodik, de órákig nyomja, hogy ki miért szar alak, az vécének használja a helyzetet, ürítkezésnek az időt, és mégsem végzi el a nagydolgát. Mert a nagy dolog az tènyleg nagyon- nagyon nagy. Felismerni és kidobni ami fölösleges, megtartani azt, ami értékes, és tenni egy lépést a mesebeli sárga úton. És ami a legnehezebb: hinni magunkban, és megtalálni a segítőket.
Vagy… panaszkodni egy kicsit, aztán…?
