Hajnali vonat. Van olyan, hogy valamire nagyon nagy szükségünk van. Ölelésre, ötletre, baráti szóra vagy magányra, egy nagy pofonra vagy simogatásra. És nem kapjuk meg. Kapunk helyette mást. Elbizonytalanodunk, hogy azzal beérjük-e. Hogy jó lesz- e társ helyett társnak, energiaforrásnak, barátnak, gyermekem anyjának, élménynek, munkának, stb.
Egy aranyos francia filmben mondja a bölcs nagymama: “Tudod, fiam, a cukor nem ér semmit, ha az embernek sóra van szüksége!” Milyen igaz! Egy kis mesét, egy hetven évvel ezelőtti igaz mesét hoztam mára.
Pannika, a mindig éhes kislány szilvát kapott az anyukàjától. De a szilva fagyos volt, nem lehetett azonnal megenni. De nem ám Pannikának! Aki addig csemegézett a fagyott szilvából, míg össze nem szedett egy jó kis gyomorhurutot.
Akkoriban sem az ételhez, sem az orvoshoz nem volt egyszerű hozzájutni, a szülők persze kétségbeesve igyekeztek segíteni a mindent kirókázó, szenvedő gyerekükön. De nem ment. Pannika, mikor mindent kiadott, és ki is száradt mint a kóró, azt kezdte el hajtogatja, hogy neki paradicsomos krumplira van szüksége. Paradicsomos krumplira! Na, a fene egye meg, az apukája hozzá is látott, hogy a rozzant petróleumos főzőlapon megfőzze az áhított ételt. Kommentálta is a kegyetlenül lassan készülő fogást.”Látod, Pannika, fő a krumpli. Látod, forr a paradicsom…” és így tovább. Nagy nehezen elkészült az ennivaló, és Pannika kétpofára tolta magába, lelkesen. Aztán meg a szülők köré ültek, és nézték a gyereket. Hogy mi lesz. Így nézték egymást hárman egy jó darabig. A paradicsomos krumpli meg bent maradt. A betegség meg elmúlt. Pannika meggyógyult.
Szóval… só vagy cukor?
Néha elhihetjük ám magunknak, hogy amit akarunk, azt tényleg akarjuk.
Kép: pixabay.com
