2018. május 15.
..hogy esik az eső. Tudom, friss tőle a levegő, meg romantikus bőrig ázni, meg vigasztaló lehet az esőcseppek monoton kopogása, de akkor is! Essen máskor. Essen máshol. Essen másra. Természetesen az időjárást nem annyira érdekli az én szélsőségesen szubjektív véleményem őróla, jótékony közönnyel hull az aranyat érő májusi eső. Na tessék! Ki is zökkentett. Mit is akartam írni? Ja, tudom már, a kizökkenésről és a megszokásról. A játékról és a játszmáról. A kettő között szerintem az az alapvető különbség, hogy az egyiknek ismerjük a forgatókönyvét, a másiknak meg nem. Az egyik ismétlődik, a másik meg újabb és újabb kalandra hív. Nagyon sokan vesznek részt például közkedvelt aknamezős játszmában. Az úgy van, hogy beszélsz, beszélgetsz a partnereddel, és egyszer csak felrobban alattad egy akna. Bumm. Vagy inkább :BUMM! Nézel körbe, hogy hát ez meg mi. Föltápászkodsz, kimenekülsz. Na most legközelebb, hogy, hogy nem, megint ott sétálsz. Bumm. Megint robban. Tudod már, hogy mitől? Lehet egy téma, egy hangsúly, egy tiltott személy megemlítése, egy számodra lelkesítő téma iránti rajongás, egy pohár sör, egy cigaretta, egy visszatérően elmulasztott kötelesség. Az aknamezős terepet előkészítő társad előbb-utóbb eléri azt, hogy szövetséget kovácsol kettőtök robbantós játékából. Nem gonosz ő, nem is tudatos stratéga. Hiszen ő az anyám, a szeretőm, a lányom, a fiam, a férjem, a feleségem, a kollégám, a főnököm. Valaki, aki elég közel áll hozzám ahhoz, hogy újra és újra lejátszhassuk az ismert forgatókönyvet. Tudjátok, mi a legszörnyűbb? Hogy ilyen mondatok hangoznak el közben: De én csak jót akarok neked! Már megint szóba álltál vele? Nem megmondtam, hogy így lesz? Miért kérdezel vissza? Megérte kockáztatni? Nem megmondtam, hogy vigyázz magadra? Már megint nem eszel? Már megint eszel? Már megint elmész? Már megint…már megint…már megint. Gyerekkorom kedvenc játékában, a Virágparádéban (másik és örök kedvenc a Ki nevét a végén?) dobálni kellett a kockát, és haladni előre, virágról virágra. Ha eső volt, kimaradtunk a dobásból. Voltak még különböző hátráltató tényezők, de segítők is, szóval célba kellett érni, a kocka forgása szerint. Az volt ám az izgalom! A Virágparádé! Szóval, kislepkék! Van olyan terep, ahol nincsenek aknák. Van olyan beszélgetés, amikor nem érnek sérülések. Van olyan játék, ahol a kérdésekkel dobálózunk kocka helyett, és az azokra adott válaszok nyomán lehet előre haladni. Képzeljetek, hogy mi történik ilyenkor! Mindig megtörténik. Mindig. Hogy a biztonságos terepen sétálgató társ egyre felszabadultabb lesz. Egyre nagyobb területet jár be. Egyre messzebbre jut. És ebben a háborítatlanságban elkezdenek gyógyulni a sebei. Nem mágia. Próbáljátok ki. Csak annyit kell tenni, hogy csöndbe kell maradni. Legfeljebb kérdezni, leginkább hallgatni. Biztonságos játszóteret építeni, háborítatlan nyugalmat, értő figyelmet adni. Hagyni, hogy az önmagát betegítő, játszmákban szétforgácsolt lélek, ahogyan betegségéért alaposan megdolgozott, úgy visszafelé is megtehesse ezt az utat. Sok olyan élményem van, amikor azt mondják nekem a sérült lepkéim, hogy “ezt csak neked mondom el”, “ezt nem tudja senki”, “soha nem mondanám el anyámnak”, “a barátnőm megölne, ha tudná “… Akkor arra gondolok, hogy milyen jó, hogy nálam nincs aknamező előkészítve neki. Tudok már úgy hallgatni. Na, jó… általában tudok. És higgyétek el, előbb vagy utóbb ezek az érző, szép emberek elkezdik gyógyítani önmagukat. Nem a coach gyógyít. Nem a titkos jótevő. Nem a barát. Sajámagunkat gyógyítjuk meg. Én legföljebb annyit teszek, hogy játszani hívlak. Mert mi együtt kérdésekkel kockázunk, és izgalmas forgatókönyvet írunk. Nincs játszma, csak játék. Higgyétek el, sokkal nehezebb. Csak ez utóbbit meg lehet nyerni.
