+36 20 529 5951 info@palackpostacoaching.hu

Hajnali vonat. Kölcsönvett álmok?

fantasy-3281795__480

Van itt mostanában ez az álomdömping. Mindenkinek kötelező valami oltári nagyot álmodnia. Sőt! Olyat illik álmodni, ami meghaladja a legmerészebb elképzelésünket is, és hinni kell benne, hogy teljesül. Aki nem álmodik nagyon nagyot, az nem merész, nem küzd, kishitű és szűklátókörű. Vagy elfelejtette egykori álmodozó önmagát, gyáva, megalkuvó, és beszorult a létbe.

Nem az álmokkal van baj. Lehetnek bármekkorák. Mások álmaival van baj. Amikor nincs sajátunk, vagy az nem elég nagyszabású, vagy elképzelésünk sincs, merre haladjunk, és hol keressük a nagy álmot. De hopp, épp van a közelben egy kölcsönvehető álom.

Az internet tele van lízingelhető álmokkal. Soha annyi ötlet, javaslat, késztetés nem jelent meg az emberek látómezejében, mint manapság, arról, hogy voltaképpen mire is kellene vágyakozni, és miként kellene magad jól érezned a bőrödben, és hogyan juthatsz el a Nirvánába.

Például sokkal boldogabb leszel, ha a megfelelő színeket viseled magadon. Vagy költs sok pénzt a ránctalanításra, majd pedig egy másik oldalon arra szólítanak fel, hogy barátkozz meg a koroddal, mert az valami csodálatos, amikor méltósággal öregszik meg az ember.

Vagy… sohasem késő új munkát/párt/ életcélt/ mozgásformát találni, és azonnal rugaszkodj el a földtől, mert az is lehet, hogy, ha nagyon hiszel benne, kinőnek a szárnyaid.

Nem, még mindig nem az álmokkal van bajom. Azzal van bajom, hogy ez a zűrzavar csak akkor lesz átlátható, ha van egy belső tengelyünk, iránytűnk, sugallatunk, aminek néha ugyanúgy meghalljuk a hangját, mint a kinti zajnak. Vagy van a közelünkben egy bölcs ember, akiben megbízunk. Mondjuk a Dédi, vagy az anyánk, esetleg a pszichológusunk.

Coachként azt tapasztalom, hogy kivétel nélkül mindenkinek van belső iránytűje.

Annak is, aki még sohasem használta. Igenis annak is fáj néha a feje, szenved balesetet, vagy áramlik egy szép folyamatban, vagy csak úgy szimplán (micsoda kegyelmi állapot) jól érzi magát. Mondjuk a kerti vécén üldögélve. Akár ott is! Hát pont ezt mondom. Csak egy pillanat? Csak egy átsuhanó jó vagy rossz érzés? De valamilyen hangot felerősít a zűrzavarban.

Tudjátok, hogy sokszor sokkal egyszerűbb kiguberálni a lomok alól ezt az elveszett iránytűt, mint gondolnátok?

Én szeretek nagyot álmodni. Például gyerekkoromban azt álmodtam, hogy nagyon szép királylány vagyok.

Most mondhatjátok, hogy, voltaképpen jól megválasztott időben és helyen alkalmam lett volna elcsábítani egy aktuális királyt, és ha kellő kitartással küzdök, akár korona is kerülhetett volna a fejemre… de nem ez történt. A szépség pedig relatív, ahogy anyukám mondta: szép vagy kislányom, a magad módján. Kösz, anya…

Álmodtam azt is, hogy újságíró vagy riporter leszek. Pontosan emlékszem, hogy otthon ültem, anyám kanapéján egy hathónapos csecsemővel, és bejelentkezést néztem a bécsi operabálról, és arra gondoltam, hogy milyen jó is lenne ezt csinálni. Élőben tudósítani akárhonnan, akármiről. Ez aztán megvalósult. Na, jó, nem a bécsi operabál. de néhány rangos rendezvény összejött azért. És tényleg jó volt tudósítani, és jól is csináltam.

Aztán azt álmodtam, hogy coach leszek. Ez is meglett. Most azt álmodom, hogy sikeres coach leszek, értsd: tele ügyfelekkel. Hát… haladok. Valahová.

Valahogy úgy érzem ezt a kényszeres, merjünk nagyot álmodni dolgot, hogy minél nagyobb álmokat látunk a környezetünkben megvalósulni, annál kisebbre tudjuk magunkat összehúzni, és alaposan megnyirbáljuk vele az önbecsülésünket. Ez nagyon megy. A visszajelzésekből építeni vagy rombolni az önbecsülést.

Hiszen csecsemőként ez volt az elsődleges tapasztalásunk a külvilágról. Pozitív vagy negatív visszajelzés mutatta az utat.

Azért csak eltelt azóta pár év. Öntudatra is ébredhettünk, mint a skynet.

És mit tesznek az álmokkal a célok? Úgy is fogalmazhatnám, hogy a célok az álomhoz vezető út lépcsőfokai. Jó esetben. Valahogy úgy látom, hogy az álom, a messzi, káprázatos, elbűvölő álom felé fölfelé kell haladnunk, egyik lépést megtenni a másik után, apróbb célokat teljesíteni, és végtelen türelemmel, folyamatos lépcsőzéssel közeledni, haladni fölfelé.

Árnyalja a képet, ha ez a lépcsősor ködbe vezet. És amikor a ködbe érünk, már nem látunk hátra, de még előre sem, így csak bizakodhatunk abban, hogy, ha előre és fölfelé tartunk, akkor oda is érünk. Na ilyenkor kell lebeszélni magunkat a visszafordulásról. És ilyenkor csak annyi a célunk, hogy ne adjuk fel.

Van ennek még folytatása, de az már egy másik poszt lesz. Amikor kiderül az álomról, hogy nem is ez az, amit annyira szerettünk volna.

Most egyelőre csak lépkedjünk. a saját lépcsőnkön a saját álmunk felé, a saját tempónkban, saját céljainkat megfogalmazva.

Juhúú, pont elég nehéz ez is.

Vélemény, hozzászólás?

Close Menu