Jancsó Miklós Oldás és kötés című 1963-as filmjének utolsó mondata valahogy így hangzik: “Ha a napba nézel, s elveszted a látást, szemed okold, ne a nagy sugárzást.” (Nem magamtól vagyok ilyen okos, nemrég vetítették a tévében).
Bár a film, ha jól értelmezem a feltörekvésről és a helykereséséről (is) szól, megtetszett nekem ez a napbanézős metafora, forgatom is, rágcsálom rendesen, figyelem, hogy ki néz a napba.
Kicsit tágítva a mondanivalót, a napba nézni, keresni a fényt, a ragyogást, az áhított kincset, nos ezt nem csak nagyravágyó, törekvő emberek szenvedhetik meg.
Az „oldás és kötés” egyébként bibliai kifejezés, Máté 16:19-ben írja a Biblia: „Neked adom a mennyek országának kulcsait, és amit megkötsz a földön, kötve lesz az a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, oldva lesz az a mennyekben is.” (Péternek mondja Jézus.)
Szóval, van nekem egy napbanézős női ismerősöm. Annyira nézte a napot, hogy majdnem megvakult. Ez a nap történetesen egy férfi volt, akinek a látványától az első találkozás alkalmával megkövült és úgy is maradt. Reménytelen eset volt. Semmi jel, semmi törekvés. Csak a nő áhítozott. Mindenki mondta neki, hogy ne tegye. Mindenki mondta neki, hogy ez egy boldog ember. Mindenki mondta neki, hogy keressen mást, ne őrlődjön, stb.
Aztán csak neki lett igaza, felé fordult az az emberi arc, és nagy hegyek és völgyek után, mi több szakadékok fölött egyensúlyozva most együtt vannak. De majdnem megvakította őket a nap.
Csak kérdéseim vannak.
Szabad a napba nézni?
Meddig tart a kötés?
Mikor jön az oldás?
Hol van a kincs?
Olyan az a kincs, amit a kezedben tartasz, amilyenre vágytál?
Kaptam nemrég erre is egy választ. Hogy az bizony olyan! Pont olyan. Ez egy szerencsés ember? Vagy alakította a sorsát, mert rájött, hogy alakíthatja?
Van másik válasz is, bár az fájdalmas:
„Nincs meg a kincs, mire vágytam, a kincs amiért porig égtem, Itthon vagyok itt e világban. S már nem vagyok otthon az égben…” Kosztolányi: Boldog szomorú dal)
Azért én keresem a kincset:)
fotó: pixabay.com
