Avagy, mivé alakulhat a hétköznapi gyász.
Van olyan érzés, amelyre nem találom a megfelelő szót. Bárkit vagy bármit is veszítettünk el, egészen biztos, hogy átmegyünk a gyász folyamatán. Csakhogy, mi következik ez után?
Elengedni? Ne adjunk kéretlen tanácsot. Elengedés (ebben az állapotban) nincs.
Mit lehet ezzel kezdeni?
- Tudomásul venni. Szerettem, ragaszkodtam, valódi szövetségben valódi szövetséges voltam.
- Távolodni. Nem etetni a belső démonokat. Ha jönnek, itt lesznek, de amíg alszanak, addig (néha csak percekig) másra gondolni.
- Keresni valami egészen konkrét elfoglaltságot. Icipici dolgot, ami fölött kontrollt gyakorolhatok. Nekem a barkácsolás,alkotás, könyvespolc színek szerinti átrendezése, a spejz kirámolása, új tanfolyam kezdése vált be.
- Egyedül moziba menni. Imádom. Egyedül bárhova menni. Menni. A lábamat rakni egymás után.
- A tuti legális drogok legjobbikához nyúlni: klasszikus irodalom, regények, ponyvák.
+1: a kedvencem: listaírás. (Ezt a következő posztban kifejtem)
Az érzés nem (már bocsánat) szellentés, amit csak úgy elengedünk. Nincs ilyen.
Az érzelmeink autonómok. Nem kérdezik, akarjuk-e őket vagy sem, maradhatnak-e vagy sem, nem kíméletesek és nem is olyan tempóban közlekednek a mentális sztrádánkon, ahogyan azt mi szeretnénk. Tévedés azt hinni, hogy a gyűlölet az elengedés része a gyász során.
A gyász fázisait nem lehet sürgetni
Az elengedést leginkább a környezetünk sürgeti. Bár néha mi is sürgetjük saját magunkat, mert ki a fene akar a fájdalomban dagonyázni, depresszíven üldögélni egy szobában, vagy robotpilótaként cselekedni, miközben a kisagyunkban a veszteség folyamatosan hajtja a „miért? miért? miért?” kérdés mókuskerekét.
Ja. Tovább fogunk lépni. Majd. Egyszer. És leginkább fogalmunk sincs, mikor jön el ez a kegyelmi állapot.
De az érzés, amelyre nincs szavunk, vagy legalábbis nekem nincs: az az, amikor rájövök, hogy nem fog elmúlni, nem fogom elengedni, nem fogom megtagadni, nem tudom a haragommal megölni, hanem szeretem. „Lehet egyszerre két embert szeretni?” – kérdezte egy válás után lévő nő tőlem. Lehet. Ez a határozott válaszom. De már nem remélek, már nem tervezek, már tudom, hogy elváltunk, tudom, hogy kilátástalan, tudom, hogy ez nekem rossz volt, tudom, hogy vége.
Hogyan hívjuk azt az érzést, azt az érzelmet, amelyet az iránt érzünk, akivel már nem leszünk együtt, már nem akarunk meghalni érte, de rájövünk, hogy az életünk része, mindig is az lesz, csak az útjaink váltak el, az érzelmeink még összekapcsolódnak, és létezik valamilyen szövetség, amely nem aktív, nem követel, csak úgy üldögél a sarokban.
Ne gyertek nekem a barátsággal. Itt nincs folyamatos interakció.
Szerintem erre nincs megfelelő szavunk
És mégis keresem a megfelelő szót. Mert, ha nem is találom, attól még érzem, hogy az érzés itt van velem. Most már marad is.
