Na tessék! Elkéstem. Felébredtem, megláttam a napfelkeltét, és, gondoltam, lefényképezem. Csak előbb kisurrantam valahahová, aztán visszasurrantam, és a nap eltűnt. Elbújt. Bebújt egy felhő mögé. Itt ólálkodtam lesben, hátha előmerészkedik, de nem részesített ebben a kegyben. Elmúlt az ihletett pillanat. Ihletett pillanatnak hívom azt az állapotot, amikor valamilyen elhatározás éppen beérik, pont akkor átvált az agy, és a gondolatból tett lesz. Nem csak nagy tettek. Egészen apró, hétköznapi tettek is lehetnek. Például, amikor hozzálátunk főzni, mert végre kimókoltuk magunkban, hogy mit is készitsünk. Vagy, amikor hosszú vajúdás után meghozunk egy döntést. Vagy amikor Szoboszlai Zsolt kattint egy képet a városban. Vagy, amikor Seress Zsuzsi, kilépve egy üzletből, rájön, hogy galériát akar nyitni. Vagy amikor Verebes György húz egy vonalat a tiszta vásznon. Vagy, amikor csak annyit mondunk magunknak, hogy, na jól van, lássunk hozzá… Lehet megszokott dolog, lehet egy világraszóló alkotás. Lehet, hogy csak egy húsleves, lehet, hogy egy életre szóló álom. Ihletett pillanatban érezzük, hogy a dolgok összeállnak. Érezzük, hogy most van az a helyzet, amikor nincs helye kétségnek, tétovázásnak. Ilyenkor nyomjuk meg az entert az önéletrajz végén, vagy a coacing tanfolyami jelentkezési lapon, ilyenkor emeljük fel a telefont, és hívjuk fel azt, akit már régesrégen kellett volna, ilyenkor mondunk föl a munkahelyen, vagy egyszerűen csak ilyenkor húzunk futócipőt. De nyúlcipő is lehet. Ihletett pillanatban végre megérik egy elhatározás, világossá válik a cél, és, jó esetben még támogatóink is lesznek. Jönnek, mint a mesében. Jön a róka, a madár, a kígyó. Ad egy szőrszálat, tollat, pikkelyt. Nézzük, forgatjuk, mire jók ezek? Megmosolyogjuk. A lányomat a kerekesszékes kisfiú vigasztalta, mikor szomorú volt. A barátnőm üzletében sámándobbal járt körbe egy asszony. Nagymamám keresztet rajzolt a homlokomra búcsúzáskor. Radnóti meg kőre állt… kis rituálék az ihletett pillanatért. Egyszer megkérdeztem Pálréti Ágostont, tapasztalt riporter kollégámat (de jó, hogy annak nevezhetem), hogy melyik a legértékesebb munkája. “Tudod, Stotikám, a legértékesebb pillanataim azok, amik elvesztek. A legértékesebb munkáim nincsenek itt az archívumban, mert azok itt vannak bennem.” Nahát. Lestem, mint a tök. Hát az hogy lehet? De most már értem. A legjobb dolgok legtöbbször nem foghatóak meg, és nem tehetjük polcra őket. Csak őrizhetjük. Ezért is fontos az ihletett pillanat. Hogy ne halogassuk, ha már megérkezett. Hiszen ajándékot hoz. Az aznapi, mindennapi, állandó újrateremtés lehetőségét. Akármilyen kicsi is az a teremtés. Akármilyen kicsik is vagyunk.
