A hajnali vonattal legtöbben dolgozni járunk. A délutáni vonat is fontos, az hoz bennünket haza. Kiszámított az idő, szeretnénk mihamarabb oda- és visszaérni. Ha valami közbejön, várakozni kell, az bizony nagy bosszúság. Addig, amíg csak a saját szempontjainkra figyelünk.
Két hete, délután Monornál másfél órát rostokoltunk. Egy ember befejezte az életét a síneken. A vonat állt, az utasok türelmetlenkedtek. Néhányan megrendültünk. Egy ismeretlen ember sorsa így kapcsolódott másfél órára a miénkhez. Ki volt? Mi emésztette? Ki szerette? Ki várja hiába? Mi volt az utolsó gondolata? Miért döntött így? Soha nem fogom megtudni. A vonaton ilyenkor beszèlni kezdenek az emberek. Én hallgatózom. Fiatal lány a barátjának: “Még jó, hogy itt vagy velem, most legalább nem egyedül szívok.” Egy nő: “Valaki Batmant játszott a síneken. Remélem, hogy csak a lábát vágta le, és most szenved, rendesen.” Hozzáteszi, hogy a rohadt életbe, neki most magassarkúban kell hazamennie, mert lekési a buszt. Együttérzést talán csak az a pasas mutat, aki már a negyedik sötét fogyasztja velem szemben, és végre megszólíthatja alkalmi utastársát, egy nőt, aki válaszolgat is neki. ” Tudja, amikor kimentem külföldre dolgozni, még évente kellett engedélyeztetni a papírjainkat. De most már jobb. Á! Nem lehet itt élni. A húgom karcagi, ha beteg lesz, alig kap fizetést. Amúgy a fiam Münchenben él, a lányom Angliában.” Több hozzátartozót nem említ, kis idő múlva folytatja. “Nem azt mondom, hogy szép az életem, de kint megbecsülik az embert. Nekik a teljesítmény számít meg a minőség. Ha ez megvan, bármit megtehet az ember…” (Ötödik sör.) A nő hallgatja, bólogat. Lassan elindulunk. Nem tudom kik ők, merre tartanak, mit cipelnek. Mi a nevük? Hogyan szólítják őket a szeretteik?
Mit is jelent valakit vagy valamit a nevén nevezni? Azt jelenti, hogy egy kicsit ismerjük. Közelebb vagyunk hozzá. Meg tudjuk szólítani. Kapcsolódni tudunk. Mit is jelent valaki mögé nézni? Úgy értem, hogy nem elé, a falai, a mi falaink, képzeteink szűrőjén át, hanem az ember mögé. A szándékai, gondolatai, felszínes vagy mély érzései kuszaságába. Mitől lett ilyen? Van közöm hozzá? Persze. Minden tükör. Amit gondolok, érzek, az engem mutat meg. Viszolygás, harag, közöny, rólam mesél. Ha a fájdalmamat néven szólítom, féltékenységnek, irigységnek, veszteségnek nevezem, máris közelebb kerülök magamhoz.
Holland barátnőm egy idős házaspárt interjúvolt egy hete. A néni dementálódott férjét ápolja. A férfi mindent elfelejt, beszorulnak a szavak, eltévednek a gondolatok, az ismerős világ lassan, de visszafordíthatatlanul idegenné válik számára. Kaptak egy tanácsot. Ha a néni beszél a férjéhez, mindig szólítsa a nevén. A nevén vagy ahogy szólítani szokta. Abból a bácsi azonnal tudja, hogy ez ő, a mondat neki szól, vele beszélget valaki, tőle várnak választ. A jól ismert, évtizedek óta hozzá tartozó neve a kulcs. A név, amelyet felismer, amely kinyitja neki újra meg újra egy világ kapuját, ami be akár záródni előtte, de küzdenek még, amíg tudnak. Amíg a bácsi tudja, hogy az ő neve hozzá tartozik, a szavak nem üresen szállnak a levegőben, és az élete nem úgy fejeződik be, hogy legföljebb egy vonat utasai bosszankodnak a végzete fölött.
Nyíltszívűnek lenni döntés kérdése. De mindannyiunknak van nevünk. Jöttünk valahonnan, tartunk valahová. Emberek a vonaton.
