Blog

Hajnali vonat. Ahogy használati tárgyaink szófordulataink, autónk és lakásunk is árulkodhat rólunk, úgy árulkodik rólunk a karácsonyfánk. Nem csak rólunk, nekünk is árulkodik magunkról. Elég csak pár kérdést föltenni, hogy rájöjjünk: a karácsonyfánk rólunk és nekünk is mesél.

– Ki díszíti fel a fát?

– Mikor díszítitek fel?

– Egyáltalán… milyen fátok van?

– Ki veszi meg?

– Utolsó pillanatban vagy már hetekkel előtte megvan?

– Élő?

– Cserepes?

– Műfenyő?

– Ki vette rá az első díszt?

– Mikori az első dísz?

– Színes az a fa?

– Vannak rajta égősorok?

– Hová állítjátok?

– Fix helye van, vagy mindig máshol áll?

– Honnan kerül elő a talp?

– Ki faragja be a fát?

– Kik állják körül?

– Ugyanazok, akik tavaly?

– Kik hiányoznak onnan?

– Kiket hívnál meg, ha bárkit meghívhatnál?

– Kinek nem mutatnád meg soha?

– Ki szólhat bele a díszítésbe?

– Ki nem szólhat bele?

– Melyik az a dísz, amelyik láttán elsírod magad?

– Melyik az a dísz, amelyiket nem akarod föltenni, de muszáj?

– Melyik az a dísz, amelyiket mindig megtalálod a szemeddel a fán?

Ha a kérdések után azonnal fölteszitek azt is, hogy : és miért ő díszíti/akkor díszíti/ő faragja bele/neki mutatnád meg/ezen sírod el magad/…stb., akkor a folytatásból  egész szép kis élettörténetek bontakoznak ki.

Buszon, villamoson, vonaton mindenki (kivétel nélkül) szidja a karácsonyt. Hogy nincs idő idén erre, tiszta rohanás az egész, hú, de sok pénzbe kerül, egyebek. Az az érdekes, hogy minden évben van karácsony. Minden évben ugyanakkor van. Mindenki tudja, hogy mikor. Sőt, a multik már októbertől karácsonyoznak, úgyhogy igazán van idő előkészülni, és mégis. Mindig vannak sokan, akiket váratlanul ér.

És még többen, akik nem akarják, hogy karácsony legyen. Nem csak Kevin Costner Robin Hoodjában Notthingham elöljárója, a csodálatos Alan Rickman jelenti ki zordul, hogy „és idén nem lesz karácsony!”, hanem sokan közülünk.

A karácsony igazán különleges ünnep. Van benne csodavárás, varázslat, csillogás, giccs, érzelem, fájdalom, öröm, meglepetés, szenvedés, vágyakozás, keresés, túlzások és hiányok, csalódások és fények, minden. Megértem azokat, akik nem akarják egyiket sem. Vagy csak néhány dolgot hagynának kapun kívül. De úgy érzem, ha választaniuk lehetne, hogy hogyan töltsék a karácsonyt, akkor mindenkinek lenne rá ötlete. Van igény arra, hogy várakozzunk valami jóra, békésre, és örüljünk annak, hogy az valóban meg is érkezik. Ha nem akarunk várakozni, az azért lehet, mert attól tartunk, hogy az a valami sohasem jön el hozzánk. Az a valami, amit annyira szeretnénk, soha nem lehet a miénk. Ettől félve aztán nem is adunk esélyt neki. Pedig… hátha…

Van egy titkos dísz a fámon. A legrondább mindegyik között. A története is fáj. Úgy fáj, mint semmi más. Mégsem tudom nem ráakasztani a fára. Ő voltaképpen egy migráns a díszek között, és nagyon sok mindent tud rólam. Nahát. Valakinek őriznie kell a titkainkat, nem igaz?

Idén a nagylányomnak külön fácskája is lesz. Tegnap válogatta össze a díszeim közül azokat, amik tetszenek neki. A fa figurákat vitte el. A fa figurákat, amiket mindig megkeres a fán, kicsi kora óta. De egy párat nálam hagyott. Hogy ne csak otthon legyen neki, hanem nálam is kereshesse azokat a fenyőn, pontosan úgy, mint huszonéve mindig.