A hajnal jókedvű napszak. Általában. Valaminek a kezdete. Talán sokat ígér. Szoktuk is mondani például, hogy “kapcsolatunk hajnalán”. Az ugyebár a sokatígérő kezdetekre utal. A reményre, elfogultságra, játékosságra. Azon gondolkodom, hogy mikor múlik el a jàtékosság. Mikortól vesszük magunkat halàlosan komolyan. Vannak, akik már eleve kis professzornak születnek, és vannak, akik életük végéig gyerekek maradnak. Úgy értem, játékos felnőttek. De mikor hagyják abba a játékot a gyerekek? Nemsokára vakàció lesz. A szervezett napok hiánya sok gyerekben, milyen furcsa, szorongást kelt. Pedig a végtelen szünidő szabadságát is érezhetnék. Vagy… a szülők szoronganak inkább, a gyerek nyári elfoglaltsága miatt? Vajon manapság el lehetne, el mernénk engedni a gyerekeinket sátorral, bandában egy szigetre? (Emlékeztek? Gazsi bácsi lótetű!)
A felnőtt életemből az eltűnt, végtelen nyarakat sajnálom a legjobban. A mostani gyerekek életéből pedig az önszerveződő, sötétedésig és az után is tartó önfeledt játékokat.
De van okom a derűre. Nemrég olvastam egy hirdetést: “Kihasználatlanság miatt eladó X-box játékkonzol…” Remélem, a hirdetést feladó apuka sokat járt mezítláb a fűben, ismeri a számháború szabályait, többször is ázott bőrig nyári záporban, az első csókját pedig egy csúzlival kidobott utcai lámpa alatt kapta.
Tényleg! A mai srácok tudják, mi az a csúzli? Egyáltalán, mit nyernek vele, ha tudják?
