2018. május 21.
Egy gyönyörű parkot bámulok. Felkelt a nap. Jelen kellene lenni a pillanatban, de összevissza botorkálnak a gondolatok. Itt és most. Jelen lenni azért is nehéz, mert az ember a nagy átitatott érzéseit először felfedezi, aztán azonnal meg akarja osztani valakivel. Általában. Vagyis vannak ilyenek. Egyedül meditálni a napfelkeltében csodálatos. De mégis úgy érzem, legtöbben valahogy át akarjuk adni ezt az élményt is, ha jó, azért, hogy másnak is jó legyen. Vagy csak mert túlcsordul rajtunk, úgy befogadható, ha átfolyasztjuk másba. Olyan ez, mint amikor egy nagy élmény hatására ordítanod kell. Vagy ugrálni. Egyszerűen annyira eltelít, annyira magával ragad és annyira befogadhatatlan gyönyörűség, hogy kikívánkozik belőled, túlterjed a határaidon, kibuggyan belőled és másoknak is jut belőle. Láttatok már gyerekeket ugrálni a trambulinon? Milyen sokáig bírják?! Órákig is. Vajon felnőtt lelkünk is el tud így rugaszkodni? Tudunk órákig önfeledten csinálni haszontalan dolgokat? Máshogy kérdezem.Tudjuk csinálni órákig, ha jólesik, de haszontalan? Tegnap tanultam egy tök jó coaching gyakorlatot. Írj a neved kezdőbetűivel magadra jellemző, pozitív tulajdonságokat. Odáig jutottam, hogy A, mint aktív. De ez nem is mindig pozitív…aztán meg arra jutottam, hogy miért magyarázom meg magamnak, hogy ez nem pozitív. Hát például azért, amit itt olvastatok az imént. Mert olyan élményvadász és élménymegosztó buzgómócsing vagyok. Az helyett, hogy áramlani hagynám a hajnalt. Na tessék! Már el is múlt. Most várhatok a következőre. De ezt most megosztom
😁…
