Blog

Hajnali vonat. Ó, jajj. Az önsorsrontók sokan vannak. Az első mozdulat pedig a lélekben bekövetkezett mozdulatlanság. Azaz, amikor ahelyett, hogy nemet mondanánk, dermedten hallgatunk. Vagy… igent mondunk. Aha, azt hiszitek, nagy dolgokról beszélek? A nemet kimondani egészen kis dolgokban sem tudjuk. Pedig, ha nemet mondanánk egy idegen akaratra, akkor magunkra mondanánk igent. De ki az, aki magára igent tud (mer) mondani? Aki felismeri a saját akaratát, bízik saját ítéletében, és, tyuhú, jön a közhelyes lényeg: elfogadja önmagától önmaga szeretetét.

Egy filmben hallottam a következő okosságot: mindenki csak azt a szeretetet képes elfogadni, amit úgy gondol, hogy megérdemel. Hát ez szíven ütött. Szóval az a másik szerencsétlen hiába halmoz el minden földi jóval, a mérték én vagyok. S mi történik, ha nem szeretem önmagam? Az történik, hogy rájövök, hogy az adok-kapokban alul maradtam. Érzelmi tartozásba vágtam magam. Na, és ki tudom egyenlíteni a tartozást? A nagy fenét. Hiszen módszeres öngyűlöletünk számításai alapján kevesek vagyunk az élethez. Mi következik az után? Az érzelmi eladósodottak elkezdenek haragudni a jótevőre. A harag lehet hallgatás, mélabú, frusztráltság, dühkitörés, apróságokon való rágódás. A lényeg a módszeres mérgezésben van. Abban, hogy nem mondunk igent a jóra.

Nem bizony. Az önpusztítás első lépése, hogy nem mondunk igent a jóra. Nem mondunk igent magunkra. Viszont ezzel együtt nem mondunk nemet másra, mert a magunk szempontjait kizárjuk. Azt figyeljük, hogy mit akar a másik. Csapda. Ő jót akar. Vagy rosszat. De mi mit akarunk? Azt, amit ő, vagy azt, amit én? És mi van, ha ez ütközik? Ki nyom le kit?

Gyermekkorban kezdődik. Felnőttkorban profivá válunk belső igényeink elfojtásában. Nekem például sokáig gondot okozott az ismeretlen “ismerősök” elutasítása. Merthogy, szegény, mit gondol majd? Hogy nem emlékszem rá? Jajj, de ciki. NEM!

Mit mondhat a gyerek, ha becsapják a boltban? Ha azt parancsolják, hogy egyen? Ha azt látja, hogy bántják a barátját? Ha megszégyenítik mások előtt? Ha öregemberek simogatják? Ha a szüleivel szemben kell képviselnie magát? Ha mindenki szív valamit? Ha a felnőtteket hazugságon kapja? Ha mindenkinek köszönni kell? Puszit, pacsit, mosolyt adni?

És később?

Persze, tudom, az igazság nem fekete vagy fehér. De minden alkalommal, amikor elmulasztunk nemet mondani, elmulasztjuk annak a lehetőségét is, hogy magunkra igent mondjunk. Magunkra akkor tudunk biztonsággal igent mondani, ha szeretjük, elfogadjuk és támogatjuk a bennünk rejlő igaz lelket. Az pedig csak akkor sikerülhet, ha utat tudunk engedni a kifelé és befelé törekvő érzéseknek. Az lehet az az egyensúlyi állapot, ami lehetővé teszi, hogy elfogadjuk a hozzánk érkező jót, és viszonozni tudjuk. Amíg mínuszban vagyunk, eddig pedig gubbasztunk a nagy, piros kanapèn.

Klienseim legnagyobb részének az a célja, hogy megtanuljon nemet mondani. Aha! Tudjátok, hogy mi kell ahhoz? Hogy felismerje önmagát, vagyis azt, hogy mire mond egyúttal igent. Azt szoktam mondani ilyenkor, hogy ha nem mondasz nemet az idegen akaratnak, azonnal leemelsz egy követ a védőbástyádról. De, ha igent mondasz magadra, akkor építed azt. És vigyázat! Nem börtönt építünk! De az már egy másik téma lesz…