Hajnali vonat. Többen alszanak. Elvégre még csak öt óra van. Mit csinál a vonaton egy coach? Lesi az embereket. Találgatja, hogy kik ők, honnan jöttek, hová tartanak. Az alvók a legbátrabbak. Teljes kiszolgáltatottságban, dőlöngélve, tátott szájjal alszanak. Nem bánják, hogy más is látja, milyenek, amikor sebezhetőek?
“Szeretném magam kitörölni az életből. Nem meghalni! Az fájdalmat okoz. Kitörölni, mintha sosem lettem volna…”,mondta egy barátom nemrég. Majd rámförmedt, hogy ne coacholjam, mert úgy is rájön, és nem akarja. (Barátot nem is nagyon lehet.)
Ez a barátom, aki egy pasi, gondolhatjátok, érzelmi kősivatagban üldögél. Igen. Azt mondja, az egész életnek nincs semmi értelme.
Szerintem van, ès a fájdalom, a harag, az elkeseredés tud útjelző lenni ebben a nagy kavalkádban.
A fájdalom a pillanathoz szögez. Egész embert követel, megmutatja a mélységeinket, nem hagy békén, kénytelen vagy foglalkozni vele. Érezteti az itt és most hatalmát. De nem szeretjük, pedig nagyon jó tükör. Igazmondó.
A harag sokszor egy baromi nagy energiarobbanásban nyilvánul meg. Kitör. Elsöpör. Máskor parázslik évekig, aztán fallá változik. Addig jó, amíg tombol. Akkor még nyitva vannak a kapuk, árad valami bentről kifelé, robban az energia, levezetődik az indulat. Ezt az energiát lehet használni is. A harag rossz tanácsadó, de remek edzőpartner. Haragunk energiáját cselekvésre is fordíthatjuk, és ha már nem az öklünket verjük a falba, nem a karácsonyi ajándékot tördössük össze, akkor ezzel az erővel akár saját magunkat is elkezdhetjük újjáépíteni. Ha más nem jut eszünkbe, vágjuk be az ajtót magunk mögött, és induljunk el valahová. Egy lépés. De azt legalább önmagunkért lépjük.
Az elkeseredés általában valamilyen kudarcból fakad. Csalódás. Hiány. Mi az, ami hiányzik? Mi okozott csalódást? Tényleg akarom? És ha tényleg akarom, akkor elég energiát tettem bele? Ha elég energiát tettem bele, akkor miért nem hiszek a sikerében? Mert most, pillanatnyilag nem jött össze? És ki vagyok én, Habakuk a jövendőmondó fehér egér, hogy tudjam, rossz lesz a vége is, mert a közepe rossz? És hol vagyok én ebben a történetben? Belemerítkeztem? Megmutattam magam? Ha igen, akkor nincs teendőm tovább a kudarccal. Útjelző, elhaladtam mellette, és kész.
Önmagunk kitörlése a rendszerből ugyannak a gondolatmenetnek a tengelyén van, mint annak a vágya, amit Ady Endre így fogalmazott meg: “Szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak…”
Pedig ő aztán igazán sokat mutatott. Látva látni a másikat szerintem csak úgy lehet, ha bukásában, méltatlan helyzeteiben, szédületes zuhanásaiban, kétségei között, valamennyi igazán elviselhetetlen szarságában láttuk már. Látva látjuk, amikor dühöng, visszafordíthatatlan baromságot csinál, fél, dög fáradt és izzadt a nap végén vagy kutyafasza helyzetbe keveredik. Látva látjuk, amikor egyáltalán nem akarjuk látni, amilyennek egyáltalán nem akarjuk látni, amikor szánalmas görcs, elhasznált, kopott cipő.
Na, olyankor, amikor a legjobban utáljuk, akkor van alkalmunk eldönteni, hogy szeretjük-e őt. Elfogadjuk- e vagy továbbállunk.
Mindent lehet. Csak egyvalamit nem. Nem törlődik ki semmi a rendszerből. Semmi és senki.
Ha valaki olyan szerencsétlen, hogy láthatóvá válnak a szánalmas gyengeségei, akkor ragadja meg a szerencséjét és nézzen körül, hogy kik maradtak mellette.
Egy valakit biztosan talál. A bírálón vagy éppen némán figyelő, tanácstalan, kiégett önmagát. Jobb híján ez van. Meg kell szólítani.
Mit gondol, mit érez, mire vágyik. Addig kell kérdezgetni, míg valamelyikre válasz nem érkezik. Ha ezek a válaszok összevesznek, akkor igazán izgalmas lesz a párbeszéd. A lényeg, hogy ne hagyjuk abba. Hiszen a legrosszabb, az már megtörtént.
