Hajnali vonat… A coaching szerződés alapja kliens és coach között az őszinteség. Az ő szintjén. Mert éberen kell figyelnie mindenkinek magára, hogy tetten érje önmagát, ha hazudik.
Sok felnőtt kínozza azzal a mondattal a gyerekét, és később a tàrsát is, hogy ” nézz a szemembe, és úgy mondd!” Kínkeservesen néz ilyenkor föl a másik, ha egyáltalán sikerül neki. Hisz épp az a lényeg. Hogy nem akar , nem tud a szemébe nézni, mert ezzel megerőszakolná a belső indíttatást, a belső elhatárolódást, azt a zsigeri tiltakozást, ami legalább egy szemlesütés erejéig megnyilvánul.
Es az a masik, aki szembenézést követel, aki nem tudja felismerni a test jelzése és a kimondott szó közötti különbséget, az valakinek vagy valaminek hinni akar. Hinni akar annak, akinek mást mond a teste, és mást mondanak a szavai. És sajnos van, amikor annyira hinni akarunk, hogy hazugságra kényszerítjük azt a másikat. Mert mi a fenét kezdenénk az ő igazságával.
Ott kezdődik ez is, annál a mondatnál, hogy „mondd a szemembe!” És mi történik ilyenkor? Bánatosan vesszük tudomásul, hogy az, hogy az imposztor hazudik -e vagy sem, a mi döntésünk is. Mert ő majd mond valamit, és tesz valamit. Mi meg hinni akarunk vagy kételkedni.
A legjobban mégis az jár, aki tetten éri önmagát. Megvizsgálja, megszenvedi a maga igazságát.
Nem a hazugsàg mellett érvelek, bár úgy tűnik. Inkább úgy érzem, hogy a kívánságlistákon olyan kapcsolat szerepel, ahol a felek nem bántást, erőszakot éreznek a kommunikációban, hanem együttműködést. Megbízható szövetséget. Egymás hátának stabil megtámasztását.
